Mindig is jóban voltam a reggelekkel. Kevés kivételtől eltekintve sosem a pihenést megszakító gonosz kis manóként néztem rá, hanem kedves tündérként, amelyik meglepetésekkel teli 24 órát pakol le az ágyam mellé. Voltak persze borzalmas ébredések is, de mondom, többségében imádom a reggeleket, mert tényleg soha nem lehet tudni, hogy melyikkel kezdődik életem egyik legszebb napja….
Könnyű hétvégi sorozatnézésnek indult, mert az Alma mondta, hogy nézzem meg a The Morning Show-t, nemcsak a műsorok címének kapcsolódása miatt, hanem mert biztosan érdekel a téma. Nem is a szereposztás, nem is a történetvezetés, a mesteri végkifejlet, a feszültség, meg az izgalom, hanem a sokk, hogy jó ég, ezt az érzést én ismerem, és…
Senkit sem lehet megmenteni. A csontsoványra fogyott rab, ki megszokta a tömlöc patkányszagú biztonságát, maradni fog, hiába tárod nagyra a rácsait. Riadtan összekuporodik az egyik nyirkos sarokban, nem mozdul, nem megy, nem lesz szabad. Mert rab akar maradni. Senkit sem lehet megmenteni. Állhatsz létrával a több méter mély gödör mellett, aki megszokta odalent, nem fog…
Anya vagy. Alázattal szolgálsz, ahogy írtam már korábban is. Aggódsz élethosszig. Többet tanulsz magadról, mint eddigi életedben bármikor. Egyik nap kételkedsz, másik nap hiszel – magadban és a gyerekedben, gyerekeidben egyaránt. Ők mindig hisznek és bíznak benned. A legrosszabb napodon is istennőként tekintenek rád. Anya vagy, biztonság vagy. Anya vagy. Időnként bizonytalan, máskor határozott. Titokban…
Vége hát egy fontos és csodálatos korszaknak. Elküldtem ma a lányom adatlapját, egyben felvételi megerősítését az iskolába. Pár hónapig még ovis gyerekem van, szeptemberben aztán kicsit megöregedve, a lehetetlenségig lassuló anyagcserével, a gazdatesthez a végtelenségig ragaszkodó ráncokkal a becsengetés nekem is jelzi majd egy új időszak kezdetét. Nem lehet, hogy így megy az idő. Nézem…
Nem tudom, mennyit bír az ember. Nem tudom, hol van az a pont, amikor minden erő, minden akarat, minden vágy és minden álom eltűnik. Nem tudom, milyen az, amikor eljön az idő a nincs továbbhoz. Amikor az izmok elernyednek, amikor megszűnik tudat, szellem és lélek, amikor hiába minden feladat és teendő, amikor tényleg nem bírja…
Igazából egyáltalán nem egy hajóban evezünk, és rohadtul nem járunk ugyanabban a cipőben. Tény, hogy mindannyian korlátozva vagyunk a szabadságunkban, és mind várunk valamire, amiről sokszor már nem is tudjuk, hogy mi az, de ettől még nem vagyunk ugyanabban a helyzetben. Amíg neked óriási feladatot jelent, kínszenvedést és hatalmas lemondást, hogy otthon maradj, hogy ne…
Még nem tudom eldönteni, megbuktam-e vagy egyszerűen csak elfáradtam. Reggel óta másnaposságra emlékeztető kimerültségben kóválygok, képtelen vagyok újra magamra venni az anya szuperhős jelmezt. Kimerülten fekszem a kanapén, a lányom az apukájánál, és hosszú napok óta először hallom meg a gondolataimat. Persze megint akkor, amikor azt suttogják, pocsék anya vagyok. Amilyen rátermettnek éreztem magam az…
Nem tudom, mit csináltunk volna, ha anyámat annak idején hazaadják a kórházból mellrákjával, agydaganatával. Nehéz és fájdalmas döntés volt, amikor kórházi ellátást kértünk neki az utolsó heteiben. Nem azért tettük, mert nem szerettük vagy mert felesleges volt, dehogy is, hanem mert egyszerűen alkalmatlannak éreztük magunkat arra, hogy ápoljuk a súlyos beteg, fájdalmakkal küzdő, napról napra…
Egy tökéletes – legalábbis vírusmentes – világban jövő hétvégén lenne a túraautó-világkupa idei szezonnyitó hétvégéje, aminek a dátuma hónapok óta benne van a telefonomban, és nem is fogom kitörölni. Legalább lélekben, egy másik valóságban legyen mit várni, ha már úgy alakult, hogy bele vagyunk kényszerítve a pillanatba. Mert eddig hogy éltünk? Reggel vártuk az estét,…