Emlékszem, hogy remegtek a lábaim, liftezett a gyomrom, fojtogatott a sírás, amikor először a későbbi ovink bölcsijében hagytam a lányomat. Mondjuk ki, idegenekre, rátok, akikről csak annyit tudtam, hogy bár kedves embereknek tűntök, semmit sem tudtok a két és fél éves gyerekemről. Most ugyanolyan nehéz szívvel számolom vissza a napokat az utolsó ovis hónapból, és…
Jó néhány hete szorongok, valahogy most esett le, hogy a gyerekem már csak egy kis ideig ovis, szeptemberben kezdi az iskolát, online vagy valóságban, mindegy is, mert kiszakad egy védelmező környezetből, kipukkad a buborék, jön a valóság új barátságokkal, új harcokkal, új felnőttekkel, és főleg új, igazi veszélyekkel. Nem segítettek az állapotomon az elmúlt hetek…
Ez fojtogató lesz még egy darabig. A hiány, a fiatal élet befejezetlensége, a rengeteg volna, a tudat, hogy Benedek Tiborral egy kicsit mi magunk is meghaltunk, a tudat, hogy lehetünk bármilyen jók és erősek, mégis halandók vagyunk. A kétségbeesett kérdés, hogy ha a benedektiborság nem elég az elmúlással szemben, akkor mi? Ha ő nem győzi…
Amikor legtovább miénk a fény, amikor legrövidebb ideig létezik, legkésőbb jön és leggyorsabban köszön el a sötét, akkor érdemes végignézni a gazdagságunkon. Nem, nem a bankszámlára, a részvényekre, anyagi vagyonra gondolni, hanem a libabőrre, ami átjárja a gyereked testét, miközben csikized. Vagy a sajátodat, mikor egy lelkedhez szóló írást olvasol. Mikor szenvedélyes táncot látsz, vagy…
Emlékszem, hogy esténként, miközben apám tévézett, mi lefekvéshez készülődtünk, anyám rendet rakott a konyhában, majd az étkezőasztal sarkánál naplóírásba kezdett. Nem, nem a saját sztoriját írta, hanem a csoportjáét. Annak a klasszikus, sarokülős, rondán csillogó román étkezőgarnitúrának az asztalánál, amilyen minden háztartásban volt a kilencvenes években. Gyöngybetűkkel írta a naplót, én pedig mindig megkértem, hadd…
Kedves ismerős Facebook oldalán mered az arcomba a kép: tedd le bátran, nem kell cipelned a múltadat, a félelmeidet, mások véleményét, mások problémáit. A kép alatt egy elgondolkodtató komment, “jó is lenne”. Három szó, ami mindennél többet elmond a már-már passzivitásba torkolló reményvesztettségről. Lerakni a felesleges terheket, amik nemcsak visszahúznak, lenyomnak, de láthatatlanná teszi az…
Mindig is jóban voltam a reggelekkel. Kevés kivételtől eltekintve sosem a pihenést megszakító gonosz kis manóként néztem rá, hanem kedves tündérként, amelyik meglepetésekkel teli 24 órát pakol le az ágyam mellé. Voltak persze borzalmas ébredések is, de mondom, többségében imádom a reggeleket, mert tényleg soha nem lehet tudni, hogy melyikkel kezdődik életem egyik legszebb napja….
Könnyű hétvégi sorozatnézésnek indult, mert az Alma mondta, hogy nézzem meg a The Morning Show-t, nemcsak a műsorok címének kapcsolódása miatt, hanem mert biztosan érdekel a téma. Nem is a szereposztás, nem is a történetvezetés, a mesteri végkifejlet, a feszültség, meg az izgalom, hanem a sokk, hogy jó ég, ezt az érzést én ismerem, és…
Senkit sem lehet megmenteni. A csontsoványra fogyott rab, ki megszokta a tömlöc patkányszagú biztonságát, maradni fog, hiába tárod nagyra a rácsait. Riadtan összekuporodik az egyik nyirkos sarokban, nem mozdul, nem megy, nem lesz szabad. Mert rab akar maradni. Senkit sem lehet megmenteni. Állhatsz létrával a több méter mély gödör mellett, aki megszokta odalent, nem fog…
Anya vagy. Alázattal szolgálsz, ahogy írtam már korábban is. Aggódsz élethosszig. Többet tanulsz magadról, mint eddigi életedben bármikor. Egyik nap kételkedsz, másik nap hiszel – magadban és a gyerekedben, gyerekeidben egyaránt. Ők mindig hisznek és bíznak benned. A legrosszabb napodon is istennőként tekintenek rád. Anya vagy, biztonság vagy. Anya vagy. Időnként bizonytalan, máskor határozott. Titokban…