Amikor befejeztem a kézirat első változatát, azt írtam a szerkesztőnek és a kiadó vezetőjének, hogy az egész olyan lett, mint egy elviselhetetlen, megkeseredett hisztérika vekengése arról, hogy egyedül maradt, miután elmart magától mindenkit. Aztán eldöntöttem, hogy nem, nem ilyen lett, hanem egy vallomás lett arról, hogy lehet bátran kijelölnünk és betartatnunk a határokat, ettől nem egyedül leszünk, hanem minőségi társaságban.
Egy kegyetlenül őszinte vallomás.
Kérdezték is páran, nem félek-e ennyire kitárulkozni, nem félek-e tőle, hogy olyan dolgokat írtam le, amiket legtöbben csak a naplónknak vallanánk be, azt is úgy, hogy nem olvasnánk vissza. Nem félek attól, hogy támadni fognak, amiért ennyire kiadtam magam? Elgondolkodtam. Pár éjszakát végig is szorongtam emiatt, aztán arra jutottam, nem, nem félek. Féltem eleget. És ahogy leírtam már, hiszem, hogy a félelem megaláz. Nem félek. A hitem a pajzsom. Kell lennie valakinek, aki kinyitja a naplóját idegenek előtt, tapasztalatokat és ismereteket átadva, és ha már így alakult az életem, akkor leszek én az a valaki, ne legyen se véletlen, se hiábavaló ez a sokfajta megélés. Arra is jutottam, semmi, de semmi, ami jó szándékkal készült, nem sodorhat bajba.
A csend mellett a szó erejében is hiszek a végtelenségig: segíthet nemcsak a kimondott, hanem a leírt formája is. Fontos, hogy minden gondolat jó szóba, aztán minden szó a helyére kerüljön a mondatban – hogy bele lehessen kapaszkodni egy pontos mondatba, hogy meglegyen a helye minden vesszőnek és kettőspontnak az olvasó számára ugyanúgy, ahogy az írónak. Ha pedig az embernek mondandója van, azt kötelessége közzétenni, még akkor is, ha pár éjszakát végigszorong a küldetéstudat ijesztő ölelésében.”
