Ez fojtogató lesz még egy darabig

Ez fojtogató lesz még egy darabig. A hiány, a fiatal élet befejezetlensége, a rengeteg volna, a tudat, hogy Benedek Tiborral egy kicsit mi magunk is meghaltunk, a tudat, hogy lehetünk bármilyen jók és erősek, mégis halandók vagyunk.

A kétségbeesett kérdés, hogy ha a benedektiborság nem elég az elmúlással szemben, akkor mi? Ha ő nem győzi le a halált, akkor ki? Ha ő nem volt elég jó a hosszú, nyugodt élethez, akkor ki? 

Talán ugyanezeket kérdezi a Hajós előtt megtörten könnyező, húszas éveiben járó srác is. Fülében zene szól, vagy talán valamelyik olimpiai döntő közvetítését hallgatja vissza, képtelen uralni az érzéseit, újra és újra összecsípi ujjaival az orrnyergét, mintha elállhatná a könnyek útját. Meg-megrázkódik időnként, fejét lehajtva ingatja, fotókat csinál minden szögből, minden távolságból, hátha az egyiken végre életre kel az uszoda bejáratánál a szélnek forduló mosolygós fotó. 

Talán ugyanezeket kérdezi az UVSE-s pólóban térdre rogyó lány is, hosszasan figyeli a gyertya lángját, hátha választ talál a tűzben. Az idősebb házaspár, szépen kiöltözve, egy-egy szál fehér virággal emlékeznek, a biciklis, aki hátizsákjából veszi elő a mécsest, a futó, aki megáll, hogy fejet hajthasson, és ezt kérdezem én is, miközben leguggolva magamhoz szorítom a lányomat. 

Gyertyák százaiban ott a fájdalom, a kétségbeesés, az élet törékenysége és illékonysága, ugyanakkor ott a köszönet is. Mert ez az ember még a halálában is tanított, figyelmeztetett, hogy a munka és a küzdelem nem állhat le csak azért, mert vasárnap, mert ünnepnap vagy mert a fáradtság, megmutatta, hogy annyit kell szeretni, amennyit csak lehet, akár kétszáz évnyit is 47 év alatt, csak hát lehetett volna kevésbé drámai a lecke. Mintha minden láng elégetne egy picit saját gyarlóságunkból, mintha minden mécsessel áldoznánk azért a csak még egy meccsért, azért a csak még egy ökölrázásért.

Élt egy ember, akit annyira tiszteltek és tiszteltünk, hogy egyetlen újságírónak se jutott eszébe írni a betegségéről, ami hamar kitudódott a szakmán belül. Egyszerűen természetes volt és magától értetődő, hogy ez egy olyan tabu, amiből soha és sehol nem lesz sem kattintásvadász, sem semmilyen más cikk, hiszen ő Benedek Tibor, a legenda, a kedvenc, a sport, az érték és az egyértelműség, de elsősorban mégis az ember, a gyerek, a férj, az apa, akinek nemcsak ahhoz volt joga, hogy csöndben és nyugalomban legyen beteg, de járt volna neki a gyógyulás, az új élet, a mai apák napja, és még vagy harminc-negyven. 

Élt egy ember, akinek a halála senkit sem hagy érintetlenül, akinek a halála egy egész nemzetből préselt ki fájdalmasan elsóhajtott miérteket, akinek a halála milliók elől szívta el a levegőt.

És ez fojtogató lesz még egy darabig. Benedek Tibor halálával saját magunkat is gyászoljuk, a hitünket a jóban, a hitünket a küzdelemben, az alázatban, a hitünket a benedektiborságban. A felismerés, hogy mennyire lehetünk sérülékenyek mi, ha ő, a szépen mosolygó jóság is így el tudott menni. Vagyunk-e, voltunk-e egyáltalán valaha, lehetünk-e saját életünk és sorsunk gazdái, ha neki ilyen igazságtalannak tűnő módon és időben kellett befejeznie? Befejezte egyáltalán vagy csak félbehagyta?

Vagyok, voltam jó? Tudok egyáltalán igazán jó lenni? Mi hasznom belőle, ha aztán úgyis meghalhatok? Lehet egyáltalán kérdés a jóság értelme? Nem kellene olyan egyértelműnek lennie, mint amilyen Benedek Tibor maga volt? 

A válaszok utáni keresés még fojtogató lesz egy darabig.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry