Közzétéve: 2020.04.17. | Kőváry Anett
Nem tudom, mit csináltunk volna, ha anyámat annak idején hazaadják a kórházból mellrákjával, agydaganatával.
Nehéz és fájdalmas döntés volt, amikor kórházi ellátást kértünk neki az utolsó heteiben. Nem azért tettük, mert nem szerettük vagy mert felesleges volt, dehogy is, hanem mert egyszerűen alkalmatlannak éreztük magunkat arra, hogy ápoljuk a súlyos beteg, fájdalmakkal küzdő, napról napra gyengülő anyánkat.
Minden egyes nap volt vele valaki, családtagok, rokonok, barátok látogatták, a legtöbbet mégis talán az elképesztően alázatos, kedves és türelmes ápolóktól, nővérektől, orvosoktól kapta. Jobban tudták ők minden hozzátartozónál, hogy mit érezhet, mit gondolhat, és főleg azt, hogy mi segíthet. Az utolsó napjaiban talán őszintébb is tudott lenni velük, mint amilyen velünk volt, hiszen nem volt benne a kényszer, hogy megfeleljen az erős anya képnek, amihez utolsó percéig ragaszkodott, olyan bizalmi kapcsolat alakult ki a körülötte dolgozók és közte, amit mi, érintett, rettegő, tanácstalan és feldúlt hozzátartozóként nem tudtunk volna megadni.
Nem tudtunk volna infúziót bekötni, morfint beadni, nem tudtunk volna kanült cserélni, nem tudtunk volna olyan áldozattal gondoskodni róla, ahogy azok a szakemberek, akik végül segítettek az anyámnak, hogy minden maradék emberi méltóságát megőrizve tudjon meghalni.
Tudom, vannak, akik képesek és alkalmasak az otthoni ápolásra. Tudom, és megértem, ha valaki attól nyugodt, ha szerette otthon tudja végleg lehunyni a szemét. Viszont azt is tudom, hogy ezt a döntést általában az érintett családok maguk hozzák meg, nem pedig kívülről erőltetik rájuk.
De mi van a hozzánk hasonlókkal, akik jobban bíznak a szakemberekben, mint saját magukban? Mi van azokkal a betegekkel, akik jobban bíznak a kórházakban, az ápolókban, orvosokban, mint saját hozzátartozóikban?
És azokkal, akiknél nem a bizalom, hanem az idő, a hely, a lehetőség a kérdés? Nekik ki válaszol?
Legutóbbi bejegyzések