Nagyon nehéz most egyedül

Tudom, hogy milyen nehéz most egyedül lenni. Milyen nehéz most egyedülállónak lenni. Nemcsak érintés és ölelés nincs, de nincs társ sem, nincs támasz, nincs az a személy, aki több barátnál, de kevesebb szülőnél, nincs egyszerűen ott senki, aki a legsötétebb órákban lámpát gyújtana, aki a legreménytelenebb percekben megnyugtatna. Egyedül nem könnyű, sőt, egyedül nagyon nehéz.

Amikor a kislányom, és a kislányom tesója (aki nem az én lányom, de legalább ugyanannyira imádom – voltak is ebből kisebb féltékenységi jelenetek) járványügyi megfontolásból, a családi operatív törzs döntése értelmében nálam töltöttek majdnem két hetet, írtam is korábban, hogy pont akkor zuhantam meg. Mondjuk közrejátszott ebben egy igazán zsibbasztó magánéleti pofon is az élettől, egy olyan bénító csalódás, amiről talán egyszer majd mesélek, a lényeg, hogy egyszerre zuhant minden a nyakamba, és kis túlzással ölni tudtam volna azért, hogy legyen mellettem, nem skype-on, nem zoomon, nem facetime-on és nem messengeren, hanem úgy igazán legyen ott mellettem, a kanapémon egy társ, egy felnőtt férfi, aki teát főz, bort vagy pálinkát tölt állapotom súlyosságától függően, hogy legyen ott az az igazi, akire mindannyian várunk, mi, egyedülállók, de rohadtul nem volt ott senki. A gyerekek miatt ráadásul tartanom is kellett magam, a harmadik “már megint sírsz, anya?” kérdés után annyira voltam képes összeszedni magam, hogy onnantól kezdve már csak a zuhany vagy a paplan alatt bőgtem. 

Szóval tudom, milyen az, amikor fizikailag fáj a társtalanság, amikor jó lenne a fülemben hallani egy félig igaz minden rendben leszt, tudom, hogy milyen, mikor ebben az idegőrlő bizonytalanságban arra vágyom, hogy legyen egy biztos pontnak számító ölelés, hogy annyira jó lenne napi legfeljebb két mondat, amibe kapaszkodni lehet.

Belekönnyezett a szemem, mikor néztem a zöldségesnél a maszkban, szemüvegben, kesztyűben, teljes védőfelszerelésben, kezében jól felismerhetően női kézírással írt listával zellert válogató férfit, mosolyogtam a maszkom alatt, és arra gondoltam, milyen jó nekik. Mert meg tudják osztani a feladatokat, mert hozz zellert és répát a zöldségleveshez, valamilyen friss gyümölcsöt is, ha találsz, mert mit írtál a krumpli után, mert csak a másikféle lázcsillapító volt a patikában, mert hoztam neked ananászt, mert de jó, hogy hazajöttél, mert de jó, hogy hazajöttem. 

Sokat gondolok mostanában a boldog párokra. Azokra, akiknek tényleg ajándék a most együtt töltött idő. Elképzelem, ahogy filmet választanak, ahogy felváltva készítik a vacsorát, ahogy egyikük elalszik a film alatt, ahogy a másik betakarja, ahogy reggel megölelik egymást. Egy kicsit a saját álmomat képzelem az ő életüknek, és kicsit olyankor elmosolyodom. Sokat gondolok azokra is, akiknek rémálom ez az időszak, mert nincs most hová menekülniük, mert nincs az a hangerő, amivel el tudják nyomni a saját hangjukat, mert most kiderül minden önhazugság. Ilyenkor a saját múltam jut eszembe, és boldog vagyok, hogy nem egy rossz kapcsolatom közepén talált meg ez a helyzet.

Mégis azokra gondolok a legtöbbet, akik hozzám hasonlóan egyedül alszanak el és kelnek fel minden reggel, akiknek egyedül kell megtervezniük napirendet, hetirendet, menüt, öntámogatást és gyermeksegélyt, akik 0-24-ben maguk vannak félelmekkel, örömmel, kétséggel és bizonyossággal, akiknek minden szituációban maguknak kell megtalálniuk az egyensúlyt és a nyugalmat, akik bár megérdemelnék, valamiért mégis egyedül kell, hogy legyenek életük, és talán mindannyiunk életének legnehezebb időszakában. 

Érzem a szorongásukat, a gyengeségüket, hallom a kérdéseiket, de érzem az erejüket is, az állhatatosságukat, a kitartásukat és a hitüket, és olyankor… olyankor egy kicsit nem is vagyok annyira egyedül. 

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry