Közzétéve: 2020.03.29. | Kőváry Anett
Észrevetted, hogy amióta a koronavírus okozta világjárvány kézzelfoghatóvá és szó szerint testközelivé vált, kavarog benned valamilyen megfoghatatlan érzés, amivel nagy valószínűséggel nem csak te egyedül küzdesz. Én is érzem! Ez a beazonosítathatatlannak tűnő, olykor ijesztő és lehangoló állapot, bármilyen furcsának hangzik is elsőre, szóval ez az érzés az elveszített életünk miatt érzett gyász.
Megváltozott a világ, megváltozott a közvetlen környezetünk, megváltoztak a mindennapjaink, megváltoztunk mi is. Hiába tudjuk, hogy átmeneti állapotról van szó, de nem látjuk a végét, senki sem tud biztosast mondani arról, meddig is tart majd, így egyelőre csak azt tudjuk beazonosítani, hogy a dolgok szinte idegőrlően megváltoztak. Most, ebben a helyzetben nehéz elhinni, de meg fogjuk szokni ezt a változást. Ugyanúgy, ahogyan megszoktuk az utazási szokások változását, a biztonsági előírásokat, az új szabályokat szeptember 11. után. Addig azonban egy különleges, kollektív gyászt élünk át, amilyet korábban még soha. Hiszen mindannyian félünk saját magunk és szeretteink megbetegedésétől, elvesztésétől, kapcsolataink eltűnésétől, kihűlésétől, a gazdasági összeomlástól, és főleg attól, hogy le kell mondanunk a rutinról, ami idáig a biztonságot jelentette az életünkben, és helyette megadón teret kell adnunk a bizonytalanságnak.
A bizonytalanság érzése egyfajta megelőző gyászt idézhet elő bennünk. Ez az az érzés, amit egy halálos beteg hozzátartozója érez, aki tudja, hogy a haldoklónak véges az ideje. A világjárvány okozta kilátástalanság hasonló érzéseket ébreszt bennünk, főleg úgy, hogy egy láthatatlan veszéllyel állunk szemben. Nem tudjuk, hol és mikor lesz a csúcspont, azt viszont már hetek óta érezzük, hogy ez még mindig csak egyfajta vihar előtti csend. Várjuk és féljuk az időszakot, amikor eljön a legrosszabb, de mivel nem tudjuk, hogy ez mikor következik be és pontosan milyen lesz, olyan szinten megborítja biztonságérzetünket, hogy az egy megelőző gyászt idéz elő. Ezt a megelőző gyászt pedig ezúttal nem csak az egyén külön-külön, hanem a család szintjén kisebb, a nemzet szintjén pedig nagyobb közösségek is együtt élik meg. Nem is annyira kis túlzással mondhatjuk, hogy az egész világ gyászol.
A gyász öt szakasza, tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás ugyanúgy jelentkezik most, a világjárvánnyal kapcsolatban, mint ahogyan egyéni haláleseteknél, vagy más veszteségélménynél (válás, szakítás, munkahely elvesztése). Fontos azonban, hogy ugyanúgy, ahogy az egyéni gyászban, ebben a kollektív veszteségélményben sem lineárisan, és nem adott sorrendben követik egymást az egyes szakaszok. Vagyis bármelyik bármikor jelentkezhet, akár napon belül is váltogathatják egymást. Elég csak megnézni, hogy mi magunk hogyan éltük meg a vírus távoli, kínai felbukkanásától a mostani állapotig eltelt időszakot: legtöbben tagadtuk a betegség létét és súlyosságát, elintézve a jelenséget azzal, hogy Kína messze van, és amúgy is csak egy influenzáról van szó, erősítve magunkban a hitet, hogy ez velünk nem történhet meg. Pontosan úgy, mint ahogy halál esetén az első reakciónk az “ez nem lehet igaz, ez nem velem történik” mondatokkal foglalható össze. Amikor aztán valósággá vált, mérhetetlen dühöt éreztünk a következmények miatt: nem utazhatok, nem találkozhatok, elveszítem a munkámat, a megélhetésemet. Halálesetnél a harag irányulhat az elhunyt szerettünket életében kezelő orvosokkal, vagy egy balesetet okozóval, de sokszor magával az elhunyttal szemben is. Az alkudozás fázisában sokan azt mondjuk most, oké, betartom a biztonsági előírásokat, távolságot tartok, fertőtlenítek, de cserébe ugye minden rendben lesz? Ez a haláleset utáni gyásznál a “talán ha másik orvoshoz vittem volna, ha jobban figyeltem volna, ha jobb gyereke lettem volna” érzésekkel azonosítható. A depresszió akkor lesz úrrá rajtunk, amikor felfogjuk, hogy ez most egy darabig így marad, és a régi életünktől tényleg búcsút kell vennünk úgy, hogy a kontrollt szinte teljesen ki kell adnunk a kezünkből. Az elfogadás némi fellélegzést jelent, hiszen amikor beletörődünk: ez van, ez a valóság, az egyben megnyitja az utat az előtt, hogy egy új életet építsek, hogy gondolkodjak rajta, hogyan megyek tovább – csakúgy, mint szerettünk halála esetében.
Az első lépés, amit tehetünk a szorongás és a feszültség enyhítésére, hogy megnézzük, ebben a kontrollvesztett állapotban mi az, amit mi magunk meg tudunk tenni a bizonságunk érdekében: tudok alaposan kezet mosni, fertőtleníteni, maszkot viselni, ok, ez nagyon fontos. El tudom kerülni a zsúfolt helyeket, lehetőség szerint tudok otthonról dolgozni, de ha be kell járnom, akkor megpróbálok távolságot tartani a kollégáimtól, ez is pipa. Lehetőségeimhez mérten megpróbálok felkészülni az anyagi és gazdasági változásokra: egyeztetek munkaadóval, könyvelővel, üzlettárssal, bármilyen gyomorszorító is, de végigveszem, milyen lehetőségeim vannak a kiadásaim csökkentésére. Ezután megnézem, mi az, amiből vészhelyzet esetén pénzt tudok csinálni: milyen tudás van a kezemben, mihez értek, szükség esetén meg tudom-e keresni ismerőseimet, hogy segítsenek munkalehetőséggel, de akár azon is elgondolkodhatok, hogy be tudok-e állni árufeltöltőnek, futárnak,
A legfontosabb pedig, hogy megengedjem magamnak az érzéseimet. Vagyis a fentiek fényében tudatosítsam, hogy teljesen normális ezeknek a furcsa érzéseknek a kavalkádja, hiszen egy krízisben vagyok, amilyenben korábban még soha. Nem vagyok sem gyenge, sem gyáva, sem önző, sem önsajnáló, sem puha akkor, amikor félek, szorongok, lehangolt vagyok, hanem egyszerűen csak reagálok valahogyan. Nem tetézem a problémákat azzal, hogy önostorozásba kezdek, hanem inkább korlátok közé szorítva, valami fölött végre újra kontrollt gyakorolva megengedem magamnak, hogy egy kicsit féljek, szorongjak, lehangolt legyek, de amint ez megvan, az energiáimat elkezdem a megoldáskeresésre fordítani.
Segítek benne.
Legutóbbi bejegyzések