Közzétéve: 2020.03.16. | Kőváry Anett
Hát jó, legyen akkor így, ha így kell lennie. Virtuális kis baráti társaságunkban vetésforgó-szerűen hullámzik a hangulatunk. Amikor én vagyok szarabbul, amikor én gyengülök el kicsit jobban, amikor kezdenék pánikolni, akkor a többiek erősítenek és nyugtatnak meg, amikor rájuk tör a para, akkor én tudok higgadt maradni, és így tovább. Így van ez mostanában. Van, aki veszélyeztetett hozzátartozója, vagy felelőtlen barátnője, más saját megélhetése miatt szorong. Egy biztos: így vagy úgy, de mindannyian félünk. Csak van, aki nem akar tudomást venni róla.
Habár már este hétkor is csak nagy nehézségek árán tudtam nyitva tartani a szememet, éjfélig nem bírtam elaludni, amikor végre sikerült, akkor se volt az minőségi pihenés, csak ilyen instant szundikálás, három óra múlva ki is pattant a szemem, a szívem dobogott, mint az állat, persze, hogy képtelen voltam visszaaludni. Felváltva öleltem a nyugodtan alvó gyerekemet, képzeletben magamat is, és próbáltam mantrázni azt, amivel az elmúlt időszakokban sikerült lecsillapítani a lelkemet: biztonságban vagyok. A vége aztán hajnali jógázás és egy kis meditáció lett, végül hagytam teret a kis félelmemnek azzal, hogy jó, akkor ez ma az én napom, ma én élek a szorongáskvótával.
Vizsgálni kezdtem, mitől is félek. Vizsgáltam, hogyan tudok tenni az ijesztő események ellen. Kikre számíthatok, kitől kérhetek segítséget, ki vigyáz rám. Az egésznek a vége az lett, hogy valójában a bizonytalantól félek. Hiszen úgy megszoktuk, hogy van napirendünk, munkánk, hónapötödike körül fizetésünk, megbízások esetén általában rendre késve utalások, hogy van legalább egy olyan szokásunk, ami keretet ad a mindennapjainknak, ami valahogy összefogja az életünket, hogy igenis, van egy biztos pont. Ez pedig a velem nem történhet meg érzése.
Most pedig ülünk itt, ki-ki önkéntes vagy elrendelt karanténban, sok fallal elválasztva, mégis mintha ugyanabban a nappaliban várnánk, hogy véget érjen a film, és fellélegezhessünk. Egyelőre viszont nagyon úgy tűnik, hogy ez még bőven az eleje főcím, és ami a legrosszabb: senki nem tudja, milyen hosszú lesz a vetítés.
A legjobb tehát, ha időnként leültetjük magunk mellé a kanapéra a kis félelmünket, megkínáljuk teával, popcornnal, jól megnézzük magunknak, és anélkül, hogy pánikolnánk, inkább haverkodunk vele egy kicsit. Mert sokkal barátságosabb egy nagy darab, büdös, de fegyelmezett félelem a kanapén, mint egy tomboló, ajtón dörömbölő társa, akit minden áron kívül akarunk tartani, hiszen velünk nem történhet meg. Úgyis be fog jönni, akkor már jobb beengedni, hátha úgy kisebb a kár.
Nem kell, hogy a félelem házigazdaként viselkedjen az otthonunkban, isten őrizz, hogy átvegye az irányítást, de le kell ültetni időnként kicsit, mert akkor megnyugszik, jóllakottan elnyúlik, ha cirógatjuk a fejét, még el is álmosodik, és talán észre se vesszük, hogy elszundikál a vége főcím alatt.
Legutóbbi bejegyzések