Közzétéve: 2020.03.11. | Kőváry Anett
Tévedtem. Azt még egyelőre nem tudom eldönteni, hogy a felismerés, a beismerés, a leírás, vagy maga a helyzet a legnehezebb. Úgy két hete írtam magas lóról mosolyogva arról, minek a pánik, meg a felvásárlás, nagy a füstje, lángja nincs is. Aztán elszorult torokkal, összeugró gyomorral álldogáltam a tésztás polcok előtt, teljes kiőrlésűt keresve, hogy életemben és sokunk életében először a biztonság kedvéért vásároljak. Mert ez már nem tőlünk távol, hanem velünk történik, és ami a legijesztőbb: tényleg történik.
Persze, hogy mosolygott az ember, mosolyogtam én is, elfogytak a konzervek, a hüvelyesek, kevés tej, olaj és liszt maradt. Persze, hogy azt mondtuk, világjárvány, ugyan már, max influenza luxuskivitelben. Komolytalanság? Felelőtlenség? Tájékozatlanság? Talán mindegyik és talán egyik sem. Sokkal inkább a “velünk ez nem történhet meg” ösztöne. Hiszen ilyet eddig csak nagyanyáinktól hallottunk, könyvekben olvastunk, Oscar-díjas filmekben láttunk. Most pedig itt van.
Kinevettük, eltúlzottnak gondoltuk, el se hittük. Hiba volt, igen. Tévedésnek hívják. Ösztönös tagadásnak is. Ha nem hiszem el, akkor talán nem is létezik. Amíg én nem vásárolok, nem tartalékolok, amíg én ellenállok, amíg én csakazértsem, addig talán az egész nem is igaz. És persze, hogy idő kell felfogni, hogy ez velünk is megtörténhet, felfogni, hogy mégis igaz.
Persze, hogy könnyebb elsőre tagadni, mint felismerni, beismerni és felfogni, hogy igen, ez tényleg a valóság. Abból is a gyilkosan bizonytalan fajta. Meddig tart? Milyen lesz? Mi változik, mi nem? Mire számítsunk? Milyen következményei lesznek? Lesz-e munka, lesz-e fizetés? Persze, hogy tagadni akarjuk, hiszen kibillen az életünk a megszokott ritmusától, persze, hogy nehéz zablán a fejünkkel elfogadni, hogy mostantól nem mi döntjük el, mikor és hová megyünk, kivel és hol találkozunk. Magas lóról mosolyogni, túlzásnak tartani a miénktől eltérő reakciókat, nem feltétlenül hasznos hozzáállás, de mindenképp érthető. Hiszen amiről azt gondoljuk, hogy nincs, attól félni sem lehet.
Pedig ideje van most a félelemnek, mert kifordul helyéről a világunk valósága, a valóságunk világa. Hogyne félnénk attól, ami ismeretlen, bizonytalan, és még veszélyes is! Szabad most félni. Ideje van most félelmünk felismerésének és gondozásának. A félelmet ugyanis gondozni kell. Utat engedni neki, ha menni akar, engedni, ha tombolni akar, beszélni kell róla, mert a hallgatás csak táplálja a félelmet. Ideje van a befelé fordulásnak. Tévedés beismerésének, önmagunk vizsgálatának.
Ideje van az egymás felé fordulásnak is. Megnyugtatni azt, aki jobban fél, együtt félni, együtt nevetni feszültséget oldva. Segíteni, tanácsot adni, informálni.
Ideje van a lemondásnak. Annak elfogadásának, hogy az most talán még nem lehet meg. Egy utazás, egy nagyon várt munka, egy vállalkozás sikere, egy rendezvény, egy randi a színházban. A nagy találkozás egy régvolt vagy soha nem látott szerelemmel. Ideje van a lemondásnak a megszokásról, a lemondásnak a biztonságosról.
Ideje van a türelemnek, az alázatnak, a mértéktartásnak. Az értékrend átvizsgálásának: mi a fontos? Ki a fontos?
Fegyelmezettség is kell most és felelősségteljes szabálykövetés. Nem megyek oda, ahová nem mehetek. Ha azt mondják, hogy maradnom kell, akkor maradok. Mert ezzel teszem és tehetem a legjobbat, a legtöbbet. Ideje van az énekelve kézmosásnak, mert pont két Happy Birthday!-nyi a biztonságos. Ideje van most így minden kézmosásnál szülinapot is ülni.
Nyugalomra is szükség van most. Mérgezhet és elbizonytalaníthat a feszültség. Főleg úgy, hogy nincs kézzelfogható ellenségkép. Nem utálhatjuk sem a denevért, sem a tobzoskát, sem a nulladik beteget, sem a kínait, sem az iránit, sem az olaszt, sem a teljesen egészséges utast a metrón, aki az allergiája miatt tüsszent. Nem hibáztathatjuk a pilótát, amiért nem száll fel, a másikat, amiért nem hozza el azt, akit úgy várunk, a harmadikat sem, aki minket nem tud elvinni. A drogériát sem, amelyikben nincs kézfertőtlenítő. Nincs kevésbé vagy kicsit hibás, nincs kicsit vagy nagyon benne lévő, és ami nagyon rémisztő: nincs kimaradó.
Tévedtem. Mert ebben most mind benne vagyunk, de hiszem, hogy túl leszünk rajta.
A hitnek van itt talán leginkább ideje.
Legutóbbi bejegyzések