Van, ami a járványnál is ijesztőbb

Ez tényleg egy olyan, “ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el” kategóriájú jelenség. Unalmas február végi csütörtök délelőtt, kellemes napsütést fújt a kellemetlen szél, amikor életemben először szembesültem az emberi meggondolatlanság bizonyítékával. Ez egyben olyan, “amíg élek, nem felejtem el” eset is.

Keveset kell várnom, hogy legyen parkolóhelyem az észak-budai bevásárlóközpontban, miközben látom, hogy a lenti, sorompós parkolóba lehetetlen bejutni, kb. mint karácsonykor. Volt egy megérzésem, hogy a lecsupaszított polcokról előző nap készült és néhány médiumot megjárt két-három fotónak lesz hatása, de tényleg nem akartam elhinni. Szokásos hétközepi-hétvégi bevásárlásra készültem, zöldség, gyümölcs, tojás, tej, gyereknek kis felvágott, corn flakes, a leginkább luxusnak tűnő vágyam egy doboz kókuszzsír és egy zacskó vöröslencse volt. 

A zöldség-gyümölcs és tejtermék részlegen még bizakodó voltam, csak a szokásos senior olimpia zajlott 65+-os törzsvásárlóknak, akik általában az összes zöldség útjának egyszerre elállása, teljes testes hűtőbe mászás, valamint megfontoltan tojásválogatás bevásárlókocsiba kapaszkodással számban mérik össze tudásukat. Nem éreztem megugorhatatlannak a feladatot, kitapasztaltam már, hogy a szó nélküli, de testközeli ácsorgással sokkal többre megyek, mint a félhangos puffogással, úgyhogy kivártam a soromat. A hüvelyesekhez érve tudatosodott bennem, hogy ez tényleg komoly, az emberek tényleg pánikszerű felvásárlásba kezdtek, világvégét szimatolva. Egyszerre szomorúan, döbbenten és röhögve mondtam le a zacskó vöröslencséről, ahogy két polccal északabbra a kókuszsírról is. Majd meghallottam az egyik eladót, aki “vörösbab még van, de nem tudom meddig” mondattal terelgetett egy kisgyermekes anyukát, nos, akkor azt mondtam, muszáj, hogy ez álom legyen, mert ilyen a valóságban nincs. 

És mégis ott terpeszkedett előttem a döbbenetes valóság, üresen nyújtózó tésztás- és lisztespolcok formájában. 

Emberek kezdtek ész nélküli felvásárlásba és raktározásba egy olyan országban, ahol még egyetlen ember sem fertőződött meg az új világjárvány okozta vírustól, aminek a halálozási aránya mellesleg alacsonyabb a hagyományos influenzáénál. 

Emberek kezdtek ész nélküli felvásárlásba és raktározásba egy olyan országban, ahol még csak szó sem volt sem helyi, sem lokális, sem regionális karantén, sem határzár elrendeléséről. 

Emberek kezdtek ész nélküli felvásárlásba és raktározásába egy olyan országban, ahol sokkal hatékonyabb a pánikkeltés, mint a megelőzésre figyelmeztetés. 

Elhiszem, hogy van, aki fél, nem véletlen talán, hogy az idősebb korosztály pakolja tonnaszám a kosarába a lisztet, cukrot, olajat és konzervet, nekik nagy valószínűséggel vannak még emlékeik háborúról, forradalomról, nehéz időkről, természetes, hogy beléjük égett a túlélési ösztön és a félelem is.

Elhiszem, hogy senki sem szeretné, ha a gyereke étel nélkül maradna, elhiszem, hogy mindenki szeretné biztonságban tudni magát vészhelyzetben, és elhiszem azt is, hogy sokan szeretnének felkészülni a legrosszabbra. 

Ehiszem, hogy nem mindenki számára előnytelen ez a helyzet és állapot, sőt. Elhiszem, hogy vannak, akiknek hasznos.

Hiszem ugyanakkor, hogy sokkal több értelme lenne az immunrendszer erősítésének, a tudatos táplálkozásnak, testünk és lelkünk erősítésének, mint annak, hogy két heti lángos-palacsinta menüre gyúrva felvásároljuk a Kárpát-medence teljes élelmiszerkészletét. 

Hiszem azt is, hogy lehet gondolkodva, mérlegelve, pánik nélkül tájékozódni, és mértékletesen gondoskodni saját és családtagjaink biztonságáról. 

Hiszem, hogy túl lehet élni ész nélküli vásárlás és hiszti nélkül is. 

Nem a vírustól félek. Nem is attól, hogy nem marad nekünk étel, a mi konyhánkban eddig se nagyon volt se liszt, se cukor, se étolaj. 

Az emberi butaságtól viszont rettegek.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry