Közzétéve: 2020.02.10. | Kőváry Anett
Mostanában kifejezetten keveset gondolok anyára. Pedig van egy nagy fotója a tévé fölött, egy kis igazolványképét pedig a fürdőszobapolcra tettem, úgyhogy minden fogmosáskor, sminkeléskor összenézünk. Mégis, valahogy kifejezetten keveset gondolok rá. Időnként még furcsa szokatlansággal hasít belém a felismerés, hogy meghalt, de nagy általánosságban egyszerűen csak megszokott lett, hogy nincs. Van viszont egy mondata, ami az elmúlt időszakban rengetegszer eszembe jut.
Terhes voltam, el se tudtam képzelni, milyen lesz anyának lenni. Anya mondta egyszer, hogy „megállj csak kislányom, csak úgy fogsz benne gyönyörködni.” Erre gondolok mindig, amikor a lányomra nézek. Mennyire máshogy tud nézni az ember a gyerekére a legelején, és mennyire máshogy tud ránézni, amikor megélt már egy rakás nehézséget, máshogy, amikor kezd lenyugodni, máshogy, amikor rájön, egyszer nem lesz a gyereke mellett.
Gyönyörű gyerekem van. A legváratlanabb pillanatokban tudok elmerengeni azon a tökéletességen, ami hosszú éveken át nem is létezett, majd egyszer csak lett. Újabb és újabb mesteri vonásokat fedezek fel rajta, az apró, pici, szőke szőrszálait, a foga helyét, izgatottságot a mosolyában, következetesen máshogy álló tincseket, a szokásos hajgöböt a feje jobb oldalán, a hangját, a választékosságát, a tökéletes egységet alkotó erényeit és hibáit, az érdeklődést a szemében, a nyíladozó kíváncsiságát, kiapadhatatlan és utánozhatatlan jóságát, szebbnél szebb rajzait, összes rajzán a nevemet, a betűket, amik a világot jelentik neki: anya.
Úgy szeretnék minden ölelést, minden puszit, minden hatalmas röhögést megjegyezni, szívom magamba az illatát, aminél sem finomabb, sem megnyugtatóbb nincs a világon, fürkészem a jövőjét, tanulom a türelmét és a simulékonyságát, aztán váratlanul leterít a felismerés, hogy itt egy ember, aki úgy szeret engem, ahogy vagyok.
Nem akar megváltoztatni, nem szab feltételeket, nem játszik az érzéseimmel, nem csap be, nem töri össze a szívemet, nem lekezelő, nem mondja meg, mit és hogyan kellene tennem, nem kritizál, nem sóvárog más után, nem használ ki, habár, jó, egy kicsit talán kihasznál, de közben nem akarja, hogy más legyek, szigorúbb, engedékenyebb, aktívabb vagy komolyabb, úgy szeret, ahogy vagyok, és nemcsak emiatt, de nekem is kötelességem úgy szeretni őt, ahogy van.
Nem még okosabban vagy még figyelmesebben, nem a betűk iránt mégérdeklődőbben, nem háziasabban vagy ügyesebb táncosként, nem, nem saját magam, vagy az apja kicsi változataként, nem levonatként vagy másolatként, nem nagyobb hanggal és kevesebb alkalmazkodással, nem. Úgy kell őt szeretnem, ahogy van, anélkül, hogy bármelyik másik embert, akár magamat látnám belé, joga van önmagának lenni, hogy vég nélkül tudjak benne csak úgy gyönyörködni.
Legutóbbi bejegyzések