Kinek a szégyene?

“A túlélésért éltem. Ridegtartásban nevelkedtem. Lelkileg terrorizáltak, éjjel-nappal folyamatos készültségben voltam: mikor, mi fog otthon történni, vagy mire érkezem meg, mi vár odahaza. Egy faluban éltünk három testvéremmel, anyám óvónőként dolgozott, apám pedig egy gyárban. Ha tehettem, télen-nyáron kint voltam, ne kelljen az üvöltözésüket hallanom, és azt, amit apám csinál holtrészeg anyámmal. Volt olyan, hogy nem votl mit enni, vagy a baromfiak hullottak el éhen télen. Olyan is volt, hogy apám kizárt minket a lakásból, akkor még igazi, tartós, mínusz 17 fokos téli időjárás volt, ám találékony gyermekek lévén, a szalmával teli disznóólba mentünk. Anyám különféle helyekre rejtette el a lakásban a félliteres pancsolt szeszeit. (…) Amikor apám odaállított egy este a konyhába a többi testvéremmel együtt, hogy nézzük azt – ahogy mondta és tette -, ahogyan megöli anyámat, aki holtrészeg volt. Az egyik testvéremet utasította – miközben a hűtő mellett lefogta (ami rázott már meg) -, hogy öntse le a torkán a kancsó vizet. 

Anyám fuldoklott, és nézni kellett. 

(…)

Anyám közben folyamatosan rivalizált velem. Nem vett tisztasági betétet, azt mondta, menstruáljak a bugyogómba. Úgy mentem iskolába, betét nélkül, mert még zsebkendőt sem adott.” – részlet M. Zs. vallomásából, Angyal Eleonóra “Kinek a szégyene?” című könyvéből. 

Bántalmazás. Bántalmazó kapcsolat. Bántalmazó munkahely. Bántalmazó élettárs, bántalmazó főnök, bántalmazó szülő. Bántalmazó barát. Bántalmazó idegen. Nem múlik el nap, hogy ne hallanánk, olvasnánk a fenti kifejezések valamelyikét a hírekben, írásokban, könyvekben, valaki sztorijában. Soha nem volt még ennyire szem előtt a téma, soha nem kínáltak ennyien és ennyiféle megoldást. Angyal Eleonóra terapeuta több évtizednyi tapasztalattal írta le gondolatait. 

Ha bántalmazásról van szó, mi szakemberek általában azzal indítunk, hogy a tragédiák legtöbbször a négy fal között történnek meg. De vajon igaz ez? Valóban csak a négy fal látja ezeket a gyötrelmeket, amilyenekről a fenti idézetben is írunk? Persze vannak bőven kivételek, utcai és máshol elkövetett csoportos erőszakok, bántalmazások (erről az említett könyvben részletesen beszélek). Valójában, mégis  otthon, zárt helyen zajlik a bántalmazás, mintha így nem derülne rá fény.

A legfontosabb kérdésnek azt tartom, hogy honnan indul, mi váltja ki ezeket a félelmetes szituációkat. A bántalmazást „ezer arcú szörnynek” is hívják a szakemberek, nagyon találóan. Ezerarcú, mert ezernyi olyan emberi tulajdonságot tudunk felsorakoztatni, amelynek ernyője a bántalmazás és erőszak, mint gyűjtőfogalom.

Ezerarcú, mert ezernyi ember elszenvedi és ezernyi okozza! Gondoljunk csak bele: nem okozunk-e másoknak fájdalmat akár naponta? Kritizáljuk a másik embert, lekezeljük, cinikusan válaszolunk, panaszainkkal  „szórakoztatjuk”. Érzékeltetjük hatalmi viszonyainkat a legenyhébb formától a legdurvábbig, a munkahelyen át a családtagjainkig. Hivatalos ügyeink intézésekor, a bankban, a postán, de még a sarki élelmiszer bolt eladója/pénztárosaként is. Lehetne folytatni a sort az egészségügyben tapasztalható türelmetlen betegekkel, és a hozzájuk hasonlóan viszonyuló szakszemélyzettel.

Ezerféleképpen bánthat minket, és bánthatjuk mi is a környezetünket. Nem is beszélve azokról a családi – legyen az a család bármely tagja – súlyos érzelmi zsarolásokról, amelyek megbénítanak, megbetegítenek. Sértegetés, hibáztatás, kontroll alatt tartás,  szeretetmegvonás, büntetés, anyagi zsarolás, pénzügyi függőség.

Magunkra ismerünk?

Hát persze, hogyne ismernénk! Ilyenek vagyunk, de mindezt természetesnek vesszük, és hajlamosak vagyunk nem problémaként tekinteni rá. Bántjuk szüleinket, testvéreinket, párjainkat, gyerekeinket, munkatársainkat és még az anyósunkat is! Miért? Jó szándékból, segítőszándékból, mert mi tudjuk mi a helyes, mi kívülről látjuk a másikat, mi tökéletesnek hisszük magunkat. 

Drága jó anyámmal, aki már 12 éve halott, életében rendszeresen jártunk vasárnaponként templomba. Végigcsináltuk a szertartást, imádkoztunk, áldoztunk, feltöltődve, boldogan tértünk – vagyis én boldogan tértem haza. De anya, néhány perc elteltével, rendszeresen belekötött az itthon pihengető apámba, a kötekedésnek pedig mindig ordítozás lett a vége. Oda a vasárnapi idill, hiába a finom ebéd, ami alig ment le a torkomon. Mi következett? Menekültem, elhagytam a szülői házat, hogy nyugalmat találjak a saját otthonomban. De sosem feledem, sosem tudtam megnyugodni, állandóan foglalkoztatott, hogy ha két ember ötven éve együtt él, áldozatokat hoz, gyerekeket nevel, miért bántja fájdalmasan egymást? Bizonyára ők is feltették ezt a kérdést maguknak, de nem mondták, nem merték kimondani, vagy talán nem tudták megfogalmazni. Ma már apa is a mennyek országában van, talán ott békére leltek.

Miért vagyuk ilyenek? Mert nem szeretjük magunkat, és ezáltal másokat sem szeretünk úgy, ahogyan az adott helyen, az adott szituációban kellene. Mindezen változtatni csakis önismerettel lehet. Úgy, hogy felismerjük fájdalmainkat, problémáinkat, rossz tulajdonságainkat, és elkezdünk dolgozni rajtuk, leghatékonyabban terápiával. 

Az önszeretet a kulcs mindenhez. Ha magunkat szeretjük, ha magunkat akarjuk és tudjuk jobbá tenni, akkor másokat sem fogunk bántani, akkor lassacskán a környezetünk is lenyugszik, vagy pedig képesek leszünk a környezetváltoztatásra. De a változás mindig bennünk kezdődik, ami pedig elvezethet odáig, hogy nem visszük tovább szüleink mintáját – de ez már egy másik írás témája.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry