Az élet miatt kell a halált szépen meggyászolni

Az élet miatt kell a halált szépen meggyászolni

A sikeres gyász egyetlen dolgon múlik: az elfogadáson. Furcsa egymás mellett olvasni a sikeres és gyász szavakat, pedig létezik ilyen. A szépen megdolgozott gyászmunkát hívhatjuk sikeres gyásznak. Akkor csináltuk végig becsülettel, akkor mondhatjuk, hogy jól vagyunk, amikor sikerült belátnunk, hogy a megváltoztathatatlan tényleg végleges, és amikor elfogadjuk az új élethelyzetet. Az elhúzódó vagy sikertelen gyásznak vannak jelei. 

Ezekre azért érdemes figyelni, mert egészségtelen állapotot jeleznek, mert megterhelővé teszik a mindennapokat, mert nem engedik élettel megtöltetni az életet. Az anyukám halála utáni gyászmunkában sokszor találkoztam olyan agymenésekkel, amik bizonyították, hogy nagy általánosságban az embereknek fogalmuk sincs a gyászkultúráról, sőt, talán nincs is ilyen Magyarországon. Végletesség viszont létezik: egyik részről elvárja a környezet, hogy a gyászoló úgy éljen tovább, mintha semmi sem történt volna, a másik részről pedig a gyász mélységével és hosszával állítják arányba az elhunyt iránt érzett szeretetet. A lényeg pedig – mint annyi más témában – pont elvész, miközben épp az lenne a fontos, hogy ne túl gyorsan, de ne is túlságosan elhúzódóan, hogy ne is túl mélyen, de ne is vészes felületességgel, hanem pont úgy éljük meg a gyászt, hogy annak elvégzésével új alapokra tudjuk helyezni az életünket. 

Egy közeli hozzátartozó halála teljesen felborítja a mindennapjainkat. Van, aki szoros köteléket kénytelen elvágni, és hozzászokni az egyedülléthez, más épp az újabb veszteségtől félve maga választja a magányt. Közös viszont minden esetben az, hogy nemcsak napi, heti, havi rutinjaink változnak meg, de átalakulnak szociális kapcsolataink, átrendeződnek baráti és családi viszonyaink is. Miért? Mert mi magunk változunk hatalmasat. Összeomlik az addigi világunk, életünk, sokszor a hitrendszerünk is, de a cél az, hogy ezeken a romokon tényleg új életet építsünk. Lehet persze választani a romokon való örökös pityergést is, akkor viszont pont azt vonjuk meg magunktól, amivel a halálra a legfrappánsabban tudunk válaszolni: az életet. 

Az elhúzódó vagy sikertelen gyász jele lehet, ha nem engedjük magunknak tudatosítani az érzelmeinket, ha a halálesettől kezdve szinte végig az “erősnek kell lennem”, “nincs nekem időm erre”, “annyi a tennivaló” álcája mögé bújunk, ha nem merünk elgyengülni a környezetünk reakciójától tartva. Vagy fordítva: ha az örökös szomorkodással, siránkozással, panaszkodással akarunk megfelelni a körülöttünk lévőknek, attól félve, hogy jókedvünk, vagy kevésbé zsibbasztó fájdalmunk láttán elítélnének.

Emlékszem, anya halála után sokszor és sokat nevettem, személyiségemnek ez a része és a humorom szerencsére nem tűnt el a nagy újraépítésben. Sosem felejtem el azokat a döbbent tekinteteket, amik az anyám halálán vagy az ő életén viccelődést fogadták. Olyankor nekem kellett felmentem magamat, de inkább talán őket azzal, hogy igenis, lehet nevetni, lehet vidámnak lenni. Világunk – tévesen és megkockáztatom, károsan! – azt érezteti, azt sugallja, hogy a minél hosszabb gyász a bizonyítéka szeretetünk nagyságának, mértékének és erejének. Valójában viszont önmagunk szeretete és az önmagunkról való gondoskodás az, amivel bizonyítani tudjuk, mennyire szerettük és tiszteltük az elhunytat, hogy mennyire szeretjük és tiszteljük magunkat, hogy mennyire szeretjük és tiszteljük az életet. 

Az eltorzított érzelemek sem sejtetnek túl jót. Ha idealizáljuk a halottat, ha túlságosan magasztosnak gondoljuk a hozzá fűződő kapcsolatunkra, az lehet a jele annak, hogy nem akarjuk elfogadni halálának tényét, vagyis halandóságával, esendőségével, hibáival sem vagyunk képesek szembesülni. 

Nem a külvilág elvárásainak, nem is a más által leírtaknak, vagy az ehhez hasonló cikkeknek kell megfelelnünk a gyászban. Meg kell viszont próbálnunk a magunk érdekében becsülettel végigcsinálni a gyászmunkát. Se nem átugrani, se nem kényelmesen beleülni, hanem minden fájdalmával és nehézségével együtt megélni annak érdekében, hogy a magunk életét újra meg tudjuk tölteni tartalommal, célokkal, tervekkel. 

Annak az egyszerű ténynek kell megfelelnünk csak, hogy mi még élünk. 

Legutóbbi írásaink

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry