Közzétéve: 2020.02.02. | Kőváry Anett
Egyik felsős magyartanárom, Márta néni szerettette meg velem az írást és az olvasást. Az irodalmat úgy magában. Igaz, úgy mentem iskolába, hogy hatévesen, a nyári szünetben elolvastam a Kincskereső kisködmönt. Majd jöttek sorban a további nagy szerelmek, a Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, a Légy jó mindhalálig, az Abigél. Középiskolában voltak már gondjaim, kifejezetten ambivalens volt a viszonyom Shakespeare-rel, Molière-rel és Stendhallal is. Nehezen értettem meg, mit is akarnak mondani, pedig imádtam olvasni és írni is. A lányomat úgy öt-öt és fél évesen kezdték el érdekelni a betűk. Hatévesen könyvet írt, esténként már ő is olvas nekem mesét. Írásba-olvasásba született, mégis féltem őt az iskolától.
A pár napja, szinte titokban megjelent NAT szerint jelentősen csökken a kötelező óraszám az iskolákban, ez jó, nagyon jó. A kevesebb órára viszont sokkal nagyobb mennyiségű tananyag jut, ez nem jó, nagyon nem jó. Látom magam előtt a tizenéves önmagamat, akinek a legjobb tanárok segítségével sem sikerült igazán elmélyednie a tanulnivalókban, mert bonyolult volt és nehéz, mert megterhelő volt felfogni, mi is az az “átvitt értelemben”, meg hogy ki viszi át a Szerelmet a túlsó partra, és mert egyszerűen fontosabb volt akkor önmagammal ismerkedni, mint Kafka vagy Thomas Mann alkotásaiban elveszni.
Szeptemberben megkezdi az iskolát a gyerekem. Izgatott, boldog. Álmodozik, várja. Habár nem úgy sikerült az iskolaválasztásunk, ahogy szerettük volna, elfogadtuk azt, ahogyan történt, és bízunk abban, hogy úgyis minden a tanítón múlik. Abból pedig jót találni az állami intézményekben, rosszat a felkapott alapítványiban is lehet. A gyerekem szó szerint szomjazza a tudást. Sosem erőltettük rá se a betűket, se a számokat, mindig pont annyiban segítettünk neki, amennyire szüksége volt. Bízik az iskolában, mert az számára egy varázslatos hely, ahol fantasztikusabbnál fantasztikusabb dolgokat fog tanulni. Nem szeretném, hogy csalódjon. Mert a gyerekem minden tudásvágya ellenére leginkább még mindig gyerek, aki számára a lerajzolt figurák bármikor életre kelhetnek, aki a legtöbbet még mindig játék közben tanulja.
A gyerekem úgy járta végig az óvódát, hogy megtanulta: amit az óvónők mondanak, az olyan, mintha mi, a szülei mondanánk. Sosem kértük ki magunknak, ha szigorúbbak voltak vele, sőt, kifejezetten jeleztük, hogy szeretnénk, ha ugyanazt a következetességet kapná meg ott, amit itthon. Ez a kislány, aki számára az iskolai pedagógusok is ugyanolyan tisztelendő nevelők lesznek, amilyenek az óvónői voltak, ez a kislány hogyan teszi majd azt helyre magában, hogy mást hall itthon írókról, költőkről, irodalomról, művészetről, mint az iskolában? Hogyan birkózik majd meg a feleslegesen nagy mennyiségű tanulnivalóval, hogyan lesz ideje közben önmagára ébrednie, hogyan lesz energiája a tanulórobot üzemmód mellett egy kicsit még gyermeknek és egy kicsit már kamasznak, de legfőképp embernek lennie?
Hogyan értetem majd meg vele, hogy habár alig találkozik az iskolában női írókkal, és az ő műveikkel, attól még igenis lehet akár belőle is írónő? Hogyan hiszi majd el, hogy az anyukája képviselhet értéket a klaviatúrát ütögetve? Hogyan tud majd helytállni az iskolában úgy, hogy közben nem utálja meg az irodalmat? Hogyan tud majd a tonnaszám feladott kötelezők mellett felkészülni a találkozásra önmagával? Miért kell majd központilag kijelölt művekből központilag kijelölt versszakokat bemagolnia ahelyett, hogy esetleg elmondhatná a saját versét? Honnan tudják a NAT alkotói, hogy az én majdan iskolás lányomnak majdan mi lesz a jó? Ki viszi át az irodalmat a túlsó partra?
Csak abban bízhatok, hogy a lányomnak is lesz majd egy Márta nénije, aki megszerettet vele mindent, ami betű, mindent, ami szó. Ha mégsem, akkor majd vállalom én és az apja, habár a NAT kötelező olvasmány listáját átböngészve sehol nem találtam a szerzők között a Szülőt.
A Magyartanárok Egyesületének állásfoglalását a lenti linkre kattintva olvashatod. Érdemes átfutni.
Legutóbbi bejegyzések