Nem a kórházi outfit, hanem a jól szeretni fontos

Van egy kis fiókom a fürdőszobában, amiben az utazós piperecuccokat tartom. Minisampon, minibalzsam, minifogkrém, miniminden. Van köztük egy miniarckrém is, amit több mint hat éve vittem magammal a kórházba a gyerekem születésekor. Úgy gondoltam, gyönyörű szaténhálóing lesz majd rajtam szaténköntössel, finom illatú pempőkkel kenem majd az arcomat, kezemet, finom sminket is teszek majd fel, hogy csodálatos kismama legyek. Sokat elárul köddé porladt terveimből, hogy azóta is érintetlenül kallódnak a fiókban a szülésre összekészített kozmetikumok. 

Igaz ugyan, hogy gyorsan született meg a lányom, az is, hogy a komplikációk ellenére végül mindannyian egészségesen kerültünk a szülőszobáról az újszülött osztályra, igaz, hogy vannak, akik szerint ez az egész nem dráma, de az igazság az, hogy olyan kimerültnek, elesettnek és tehetetlennek soha addig és azóta se éreztem magam. A majdnem négykilós gyerekem által átrendezett belső szerveim kétségbeesve keresték odabent a helyüket, ami kintről olyan érzés volt, mintha nyakig töltött vizes tömlők kergetnék egymást a hasamban. A gátsebem fájdalma pedig szinte eltörpült az egész eseménnyel járó megviseltség érzése mellett: egy másik embert világra hozni a testemből minden fizikai megpróbáltatás nélkül, magában is elég sokkoló, nagyjából, mint egy pszichés epidurális. Jött mindehhez a szoptatás terhe, a leírhatatlan fáradtság, a remegő kezeim, amikkel életemben először próbáltam pelenkát cserélni egy emberen. A félelem és a kétség, hogy elrontom, a vállamra szakadó felelősség, a felismerés, hogy itt aztán tényleg nem lesz többé alvás, a féltés, amikor elvitték tőlem, olyan érzelmi kavalkád, olyan mentális terhelés, amitől igazából talán soha nem szabadul egy anya.

Nem kértem érzéstelenítést, ha újra szülnék, ugyanígy csinálnám. Az én programom ez, hogy szeretnék megdolgozni érte, dolgozzon meg ő is, legyen ez együtt a mi első kis csapatmunkánk. Sosem beszélnék rá senkit, aki máshogy gondolja. Van, aki nem maga akarta a császárt, és olyan is, aki programozottan érzi magukat biztonságban. 

Nem voltam kisminkelve, örültem annak is, ha le tudtam zuhanyozni, csapzott voltam, kinyúlt hálóingben próbáltam túlélni, pont nem érdekelt, hogy van-e szép szemöldököm vagy sincs. Csodálom azt, aki egy ilyen tortúra után képes tiptop anyukaként elhagyni a kórházat, tapasztalatom szerint ez keveseknek megy, mégsem gondolnám, hogy bármelyikünk jobban csinálja a másiknál. Neki úgy (volt) jó, nekem máshogy. 

Mindegy, hogyan jön világra a gyerekünk. Mindegy, hogy nézünk ki a szülés utáni napokban. És főleg kurva mindegy, mi van rajtunk. Egy dolog viszont nem mindegy: tudjuk-e jól szeretni a gyerekünket. Kopoghat akármilyen hangosan a Michael Kors a magánklinika padlóján, és lehet ősanyai verejtéktől csatakos a kézzel szőtt hálóing a közkórház alaposan fertőtlenített ágyneműje alatt, végül úgyis csak egy a lényeg: megkap-e a gyerekünk mindent, amire szüksége van. Nem trendi babaköszöntő cuccokat, nem is kézzel faragott rágókát, hanem biztos érzelmi hátteret, kiapadhatatlan és feltétel nélküli szeretet, valamint következetes nevelés formájában.

Kap-e a gyerekünk olyan szeretetet, mellyel ép lelkületű, egészséges önértékelésű, megfelelő mértékben empatikus és a szükséges mértékben önző, gondolkodó, érzékeny, mentálisan is stabil ember lehet majd belőle, olyan külső és belső értékrenddel, melyhez egész életében nyugodt szívvel ragaszkodhat? 

Jól szeretni. Csak ez számít. Nem az, hogy topmodellekként hagytuk-e el a kórházat, karunkban az újszülött gyerekünkkel. 

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry