Néha össze kell omlania a világnak

Amikor hét évvel ezelőtt, pont ezen a napon megköszönték a munkámat a rádióban és minden eleganciát nélkülözve, kilenchetes terhesen – megtehették, nem voltam alkalmazott – kirúgtak, úgy éreztem, hogy megszűnt a világom. Kihúzták a talajt a lábam alól, szédelegve kószáltam az utcán, egy pillanat alatt omlott össze minden. Életemben először éreztem azt, hogy pótolható sakkbábu vagyok, akit akkor és úgy tesznek arrébb, amikor és ahogy csak akarnak. El sem tudtam képzelni a hogyantovábbot, évek kellettek, mire megemésztettem a történteket. Ma már úgy tekintek vissza arra a napra, mint az új életem kezdetére. 

Persze, amikor benne van az ember a drámában, a krízisben, a tragédiában, legkevésbé sem tudja örömre programozni az agyát, és áldást látni egy váratlan kirúgásban, válásban, szakításban,  fontos visszont, hogy visszatekintve össze tudja rakni ragyogó egésszé a múltban még fájó darabokat. 

Mondják, minden értünk történik. Nehezebb időszakokban hajlamosak vagyunk fennkölt álvigaszként tekinteni rá, a valóság azonban az, hogy tényleg minden azért történik, hogy változzunk. Hogy megtanuljuk átlépni a korlátainkat, hogy elinduljunk arra, amerre magunktól talán nem mennénk, hogy szembenézzünk hibáinkkal, hogy elkezdjünk dolgozni magunkon. 

Kell néha, hogy az ember pofára essen. Főleg, ha másból nem tanul. Kell néha egy kicsit visszavenni, egy kicsit csendben maradni. Egy kicsit eltűnni a mikrofon mögül. El kell hallgatni néha, másfelé kell indulni néha, ki kell állni a szoba közepéről, hogy az egész helyiséget alaposan meg tudjuk nézni. Nem tudom, hogy ezeket az ügyeket a sors, a bolygók, egy istenség vagy a saját lelkünk intézi, de biztos, hogy mesteri időzítéssel tud az életünk olykor szétbarmolódni. Aztán évek múltán rájövünk, ez a legjobb dolog, ami történhetett. 

Lejutni a legmélyére, megélni a poklot, megküzdeni a legijesztőbb és legkegyetlenebb démonokkal olyan erőssé és bölccsé tud tenni, amilyet semmi más szépen végigjárt békés út nem tanít meg. Akinek volt krízis az életében, az tudja, hogy milyen a sötétből menekvést keresni. Akinek volt dráma az életében, az tudja, milyen értékes az, amikor simán mennek a dolgok. Aki járt a legmélyén, az értékeli, milyen a fényre jutni. Aki egyszer már elvesztett mindent, az később csak annyit akar, amennyi pont elég. Aki egyszer végigcsinálta, az onnantól nem lehet legyőzni. 

Ha akkor nem omlik össze az addig életem, akkor nem is az én életemet éltem volna. Az volt a dolgom és feladatom, hogy elveszítsem a munkámat, hogy aztán egy teljesen új értékrend alapján kezdjek el dolgozni, segíteni és élni. Ha akkor nem löknek ki az utcára, most nem tudnám azt, hogy csak magamra van szükségem a boldoguláshoz. 

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry