Közzétéve: 2020.01.10. | Kőváry Anett
Legszebb ruháját vette fel a telihold, úgy kopogtatott be a péntek estébe. Kíváncsian nézett be az ablakon. Látta, ahogy a kanapén ülve olvasok, látta, ahogy időnként felállok megkavarni a csípős-édes indiait, látta, ahogy gyertyákat gyújtok, látta, ahogy titokban megeszem, igen, egy egész tábla csokit, azt is, ahogy a csípős csipszbe is belenyúltam, mert a sok száz egészséges és tápláló fogás után most szemetet kívánt a testem. Látta a telihold azt is, ahogy a félelmeim után kutatok.
Mondják, olyan idők járnak, amikor leomlik minden, mi fenntarthatatlan, elavult rendszerek dőlnek le, emberben és közösségben egyaránt, összeroskad minden hamis, minden idejétmúlt, mi magunk sem mutathatjuk tovább másnak magunkat, mint amik vagyunk, nézzünk hát szembe félelmeinkkel, haladjuk meg magunkat, hogy csodálatosan tiszta és üdvös legyen a nagy újrakezdés.
Látta a telihold, ahogy a félelmeim után kutatok nagy szembenézés és leszámolás céljából. Kerestem félelmet a nasis szekrényben, vesztemre csokit és csipszet találtam helyette. Nem volt félelem a tévéállvány alatt, a gardróbban, a szennyestartóban, a mosógép mögött sem. Pedig tényleg összeszedtem minden bátorságomat, hogy a telihold fényében a nappali közepére állítok legalább egy jó nagy félelmet, hogy a szemébe nézhessek, de nem találtam. Minden tudatosságom ellenére összezavarodtam, minden önismeretemmel együtt ülök most itt bambán, mert nem tudom, mivel kellene szembenéznem. Pedig valamivel biztosan, mert még mindig nem mennek simán a dolgok, mert még mindig van itt-ott fennakadás, még mindig nem én vagyok az, akinek az átrajzolt Csipkerózsika privát vetítésén, a világ legmenőbb módján megkérik a kezét, és még mindig én vagyok az, akit csak a telihold les meg egy téli péntek estén.
Vissza akartam lesni őt, de mire a félelemkereséssel végeztem, törölközőként tekerte maga köré a felhőket a telihold, szenvtelenül átnézett rajtuk, ő látott engem, én őt nem, élvezte szerintem a helyzetet, úgyhogy behúztam én is a függönyt, csak akkor leskelődjünk, ha mindkettőnknek lehet.
Addigra már fogyni kezdett a Hold, habár én nem láttam rajta, szóval addigra fogyni kezdett, mire videót kaptam az apjánál zongorázó lányomról, mire megettem az isteni vacsorámat, mire elkezdtem nézni a Volt egyszer egy… Hollywoodot, mire eldöntöttem, hogy hétvégén a kisházban is utánanézek a félelmeknek, mert az nem lehet, hogy ilyen fontos időkben, ilyen teliholdas ragyogásban elbújjon bármi, amivel szembe kellene nézni.
Legutóbbi bejegyzések