Közzétéve: 2020.01.08. | Kőváry Anett
Azt írta tegnap egyik olvasóm a bizonytalanságról szóló írásomhoz, hogy jó lenne valami vidámat is olvasni tőlem. Ami annyira furcsa, és ilyenkor annyira sajnálom, hogy nem tudom hangoskönyvként publikálni az írásaimat, mert tökre nincs bennem semmiféle lehangoltság, amikor ezeket írom, inkább a felismerés öröme jár át, és úgy írom meg őket, hogy hátha másnak is lesz tőle aha-élménye, de engedek az egykommentes nyomásnak, írok akkor valami egyértelműen vidámat, méghozzá arról, milyen az, amikor a lelkek hamarabb találkoznak a testeknél. És arról, hogy nem csak a bölcsiben kezdődött barátságok lehetnek értékesek.
Két legjobb barátnőmet köszönhetem a sorsnak, vagy eleve elrendeltetésnek, végzetnek, nevezze mindenki úgy, ahogy akarja. Mindkettejükkel felnőttként kezdtünk el kínoskodni (ez itt a barátság szó vicces szinonimájaként szerepel). Egyiküket egy fiúbarátomon keresztül ismertem meg sok-sok évvel ezelőtt. Nem is tudtam róla igazából semmit, csak annyit, amennyit a fiú elmesélt róla, hogy sokat nevetgéltek közös munkahelyük konyhájában, és hogy mennyire szerették egymást, és hogy mennyit bénáztak, és én az én fiúbarátom elmondása alapján mindig nagyon megszerettem azt a lányt, ki is álltam mellette mindig, tartottam magam egy soha ki nem mondott véd- és dacszövetséghez, hogy barátság ide vagy oda, mi nők összetartunk, még akkor is, ha nem is ismerjük egymást. Aztán mikor egyszer meglátogattam a barátomat a munkahelyén, találkoztam a lánnyal, aki később elmesélte, mennyire utált első látásra, hiszen akkor még nem tudta, hogy én minden körülmények között képviseltem az ő drága kis érdekeit, aztán valahogy úgy alakult, hogy leges legjobb barátok lettünk.
Nehezen és lassan erősödött ez a kapocs köztünk, de adott neki egy hatalmas löketet, hogy a lányom ugyanazon a napon született, mint az én legjobb barátnőm, akitől rengeteget tanulok, azt például legfőképpen neki köszönhetem, hogy tompult az erőszakosságom, de elmondása szerint ő is tanul tőlem, és olyan szép ez, megyünk kis utunkon egymás mellett, démonainkkal küzdünk, én főleg a magánjellegű férfiügyekkel, ő a hivatalos ügyek intézésével, meglátásom szerint az ő helyzete könnyebb, mert személyit csináltatni, meg hitelt felmondani mégiscsak kevesebbszer kell, mint megfelelő társat találni, de nem harcolunk szenvedésünkkel, rengeteget röhögünk, ugyanazokat a mémeket küldjük el egymásnak, modoroskodunk, és találkozunk, ha tudunk, mindenféle alá-, fölé- vagy bárhová rendeltség nélkül, vagyunk egyenrangúan, tisztelettel és biztos támaszként a másik mellett. Még a borzasztóan elfoglalt életünk ellenére is.
Másikukkal még sorsszerűbb volt minden. Rádiós főnököm kérte, hogy nézzek szét az e-mailek között, hátha küldött valaki önéletrajzot és demót, mert új hírszerkesztőt kerestünk. Megtaláltam a debreceni lány anyagát, nagyon tetszett a hangja, elküldtem a főnökömnek, ő meg pár hét múlva felvette. Eldolgozgattunk egymás mellett, semmit sem tudva, annál többet feltételezve a másikról, nem voltunk barátok, csupán kollégák, habár utólagos elmondása szerint a rádió egyik szülinapi buliján magammal hívtam pisilni, természetesen az akkor még elengedhetetlen mennyiségű alkohol elfogyasztása után, de erre pont a leírtak miatt nem emlékszem. Aztán engem kirúgtak, őt meg a helyemre akarták tenni, de pechjükre pont egy talpig gerinces, egyenes vidéki lányt kaptak ki, aki ahelyett, hogy elfogadta volna a lehetőséget, hányingert kapott, nemet mondott, aztán később meg fel is.
Követtük egymást a távolból, egészen addig, amíg új életük egyik új próbálkozása, egy utazásszervező vállalkozás szembe nem jött velem, és valami belülről azt nem súgta, hogy nekem el kell mennem Spanyolországba, egy olyan országba, amit valójában egyáltalán nem szeretek. Rajtuk keresztül foglaltam le az utazást, találkoztunk is tavaly, augusztus elsején pedig beszélgettünk is hosszabban, és ott, a spanyol tengerparti sétány fagyizójánál kiderült, hogy még egymás gondolatát is. Nem telt el nap 2019. augusztus elseje óta, hogy ne írtunk volna egymásnak, a találkozást is megoldottuk a távolság ellenére, együtt rezgünk, együtt lélegzünk, együtt élünk át fantasztikusabbnál fantasztikusabb csodákat, együtt terelgetjük egymást a még jobb emberség felé, szó szerint együtt sírunk, együtt küldünk el az anyjába kapcsolatfüggő, hazug férfiakat, akik felelőtlen kijelentésekkel foglalják a helyet mások szívében, együtt izgulunk a kutyanevelésben, együtt tervezzük a közös jövőt. Mindenféle alá-, fölé- vagy bárhová rendeltség nélkül, vagyunk egyengrangúan, tisztelettel és biztos támaszként a másik mellett. Még a köztünk lévő rengeteg kilométer ellenére is.
Ezt a vidám történetet gondoltam mára arról, hogy milyen fantasztikus, ha van egy, az meg pláne, ha van két ember a világban, akikről elmondhatom: ők a legeslegjobb barátaim.
Legutóbbi bejegyzések