Amikor a kamaszkor elrabolta a fiamat

Készültem rá. Évek óta. Tudtam, hogy úgy fog lecsapni a mindennapjainkra, mint a hurrikán Kansasre. Na persze nekem nem fog fájni, mert számítok rá, és egyébként is, a mi kapcsolatunk annyira kiegyensúlyozott, stabil és mások számára kiakasztóan harmonikus, hogy velünk úgyis minden máshogy lesz. Jól viselem majd. Erős leszek. Kifizetődik a sok év figyelem, türelem, törődés, szeretés, meg minden. Egyszerűen: megtérül a befektetésem. Az átmeneti nehézségeket pedig simán átvészelem, mert nem válhat átlagossá a viszonyunk, ahogy eddig sem volt semmi sem átlagos az életünkben. Különben is, itt a jóga, meg az én kiapadhatatlan energiám, meg VekerdyPopperBagdyDaubnerFeldmár. Megoldjuk. Jöhet a kamaszkor!

Karma Koffein írása –

Na persze… Akkor mondom, mi a valóság: 

Egy napsütéses csütörtök reggelen megy a szokásos mantra  – „keljmárfel-elkésel-ugyeatáskádbevanpakolva-mondtamhogynereggelcsináld-aláírtamvolnahaesteideadod-ezmindnemazéndolgom-nainduljunk-majdakocsibanelinzézem-hozzegytollat-deezazutolsóeset”–  és közben hirtelen becsap a villám. Ráeszmélek, hogy az én kicsikém észrevétlenül egy hónaljszagú kiscsávóvá változott, akinek bizonyos képességei és érzékszervei konkétan visszafejlődtek! Nem tudom, mikor. Rohadtul nem tudom, mikor. Ez itt egy ismeretlen, 175 centis, 13 éves pasas, 42-es lábbal, és tökéletes meggyőződéssel, hogy ő egy felnőtt férfiisten, aki az összes Marvel és DC hős minden képességének birtokában ereszkedik le hozzám, szögegyszerű muglihoz, hogy odadörgölje: AZ nem úgy van! SŐT! Alapvetően SEMMI nem úgy van! 

Totálisan feleslegesen mondanám neki, hogy ettől az új külső-belső szettől észrevehetően romlott a hallása, visszafejlődött a memóriája, nem működik a kommunikációja, kikapcsolt a figyelme. És hát a stílusa… Édesistenem! Ki vagy te, és hova tűntetted a kisfiamat?

Sokkoló, de akárhogy is fáj, ez itt bizony, Ő…  Igen. A Kicsikém. MUTÁLÓDVA! Ráadásul sorban derülnek ki újabb járulékos károk és veszteségek: 

Ciki lettem egyes barátok előtt. Nem kísérhetem el odáig. Nincs puszi, ha látják. Nem nézhetek rá cinkosan. Nem prioritás többé a közös idő.  Nem vagyok többé vicces.

Egy pillanat! Nem az volt, hogy nálunk ez nem lesz? Hányszor hallottam, hogy: „Anya, én sosem leszek OLYAN kamasz!”.

Most pedig itt állok lesokkolva, mert kiderült: hirtelen semmit nem tudok jól csinálni. Minden mondat vége: Jaaaaj, Anyaaaaaaa! Ne máááár! Ne fényezzük: a hosszú évek tréningje gyakorlatilag szart sem ért. Ez az a tanfolyam, ahol magas tandíj mellett marha sokat tanultam, és most mégsem tudok levizsgázni.

De! Amikor a napi végelgyengülésben épp kimúlnék, a 42-es lábú odasündörög este, megsimogatja a fejem, homlokon csókol (nem vicc!), és a fülembe súgja: – “Anya, ne haragudj! Tudod, ez nem én vagyok, ezek csak a HORMONJAIM… “  – majd elvonul a szobájába, leveszi a páncélt és elalszik. 

Nos, ez az ajándékkuponos tüneti kezelésem minden este. Kapaszkodó a kamasztól. Napi egy mondat! Pont annyi, hogy neki tudok futni a másnap reggelnek:  “Keljmárfel-elkésel-ugyeatáskádbevanpakolva-mondtamhogynereggelcsináld-aláírtamvolna… 

Erről jut eszembe: álnéven írok. Ööö… Ugye nem kell magyaráznom?  

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry