Közzétéve: 2020.01.05. | Kőváry Anett
Amikor meghal egy közeli ismerősünk, hozzátartozónk, vagy egy olyan híresség, akit személyesen nem, csak a színpadról, tévéből, moziból ismertünk, hirtelen közel kerülünk az elmúláshoz, gyorsan vagy lassabban, de átértékelünk mindent, és megpróbálunk kicsit okosabban élni, még ha csak rövid időre sikerül is.
Van, akit nagyon megijeszt a halál közelsége, mást arra sarkall, hogy áldást érezzen a legunalmasabb napi rutinban is.
Halkan zúg a mosogatógép, szégyellősen világítanak a karácsonyi fények, a gyerekem édesen játszik a fürdőkádban, édes sütőtök illat jön a párologtatóból, vége a téli szünetnek, elmúltak az ünnepek, jön újra a munka, lehetőség az alkotásra, a teremtésre, olyan boldogság nekem ez az átlagos este a finomillatú félhomályban, mint másnak egy egzotikus nyaralás. Sok minden megadhatná az értékét egyesével, kezdve természetesen a lányom édes hangjától, a közös rajzolásunkon és a finom vacsorán át az elmúlt, de még el nem köszönő karácsonyig, mégsem tudnék semmit kiemelni belőle, mert mind együtt, – és az érzés, hogy benne vagyok, hogy vagyok – adja meg a semmihez sem fogható, felemelő nyugalmát.
Amikor meghal egy közeli ismerősünk, hozzátartozónk, vagy egy olyan híresség, akit személyesen nem, csak a színpadról, tévéből, moziból ismertünk, az azért olyan ijesztő, mert szembesít az elmúlással, kíméletlenül megüzeni nekünk törékeny halandóságunkat a facebookon két gyors januári recept és egy sporthír között, mert bármennyire is görgetnénk tovább, mindenhol csak azt látjuk a hírfolyamban: hát ő, a legnagyobbak közül való sem halhatatlan, ahogy a saját anyánk, apánk, testvérünk, házastársunk, szerelmünk halála is szinte harsogja, mindegy, mennyire szerettük, mennyire volt fontos szerepe az életünkben, mekkora feladata volt és mennyire volt fiatal, egészséges, ez mind nem számít, mert beteljesedett a sorsa, nincs hát öröklét, és igen, velünk is megtörténik.
Ijesztő, persze. Hiszen egész életünk halandóságunk tagadására épül, igen, úgy élünk, hogy azt hisszük, van időnk (az eredeti idézet, “Az a baj, hogy azt hiszed, van időd” Buddhától származik), miközben úgy kellene élnünk, mintha bármikor meghalhatnánk. Ez viszont lehetetlen. Nem élhetünk úgy, hogy minden cselekedetünket a hátha holnap már nem leszek elv vezérelje, nem feküdhetünk le minden este rettegéssel, aggódva, hogy látjuk-e még a kidobott fenyőfákkal szegélyezett téli hajnal útját, nem száműzhetünk minden idegeskedést, hangos szót, haragot, fájdalmat és sértődést az életünkből elintézve azzal, hogy mert talán ez az utolsó napom itt.
Ugyanakkor nem is halogathatunk változást, változtatást, cselekvést abban bízva, hogy mi majd száz évig és még tovább, nem ülhetünk mozdulatlanul, nem várhatjuk, hogy majd a körülmények szépen a kedvünkre alakulnak. Nem tolhatjuk át a szerelmet a következő évre, nem lehetünk igazságtalanok magunkkal, amikor azt mondjuk: tíz év múlva majd ez, meg az. Habár a saját sorsát senki nem késheti le, mégsem tervezhetjük túl az éveinket, mert az önmegcsalás lenne.
Egyensúlyt találni. Kimerítően unalmas közhely, szépen kereshető életmódváltás és diéta, magánélet és család, arrogancia és alárendeltség, passzivitás és aktivitás, tervezés és sponteneitás között. És sajnos, bármilyen általános és bármilyen idegesítő, az egész életünkben is.
Nem halogatni, de nem is rohanni. Nem is mindent és nem is semmit akarni. Nem most azonnal és nem is majd egyszer. Nem csak várni és nem is csak ész nélkül tenni. Nem a múltban és nem a jövőben élni.
Nemcsak az egzotikus tengerparton, hanem vasárnap este, a téli szünet utolsó napján az otthoni félhomályban is.
Élni.
Legutóbbi bejegyzések