Közzétéve: 2019.12.09. | Kőváry Anett
Várjuk a csodát, nagy piros szalaggal átkötve, vagy épp környezetbarát csomagolásban, várjuk, hogy a csoda a csengőjét rázva megjelenik az otthonunkban, csak úgy bekopog az ajtón, szembejön velünk az utcán vagy leszólít a reptéren, ismerősnek jelöl vagy jobbra húz, középárfolyamon váltja a forintot, sok formában várjuk és hisszük a csodát, miközben tényleg benne vagyunk. És nem csak karácsonykor.
Nem feltétlenül a takaró alól kidugott lábfejünkkel megérzett reggeli hűvösre, nem is elsősorban a felhők szélén összeérő ködre és füstre, vagy koszosra olvadó hóra gondolok, habár mindegyiknek megvan a maga varázsa. A vasárnap reggel a párnám mellett kitapogatott papírdarabra gondolok most konkrétan.
Határozottan emlékszem rá, hogy lefekvéskor nem volt még ott semmi. Kézkrém, lábkrém, szemüveg, telefon, csak a szokásos elalvós szett. Reggel viszont, ahogy bal kezemmel a hűvös lepedőn nyúltam a telefon után, vékony kis papírba akadt a kezem. Azonnal fényt kapcsoltam, csodálatos piros betűk kanyarogtak a lapon. Hogy mit üzentek, az a titkom marad, kiejtés szerint leírt szavak sorakoztak, a Mikulás küldte oda nekem az ágyamra, ennyit elmondhatok, ez volt az aláírás, Mikulás, hirtelen sem érteni, sem felfogni nem tudtam, ami történt, csak hullottak a könnyeim, és úgy kezdett minden a helyére kerülni bennem, ahogy a piros ceruzával rajzolt nyomtatott betűk a pici levélben.
Határozottan és minden energiát beleölve tartjuk fent a varázst a gyerekemnek: együtt hiszünk a Mikulásban, fogtündérben, angyalokban, a csodákban, a Disney-mesékben és a végül minden jóra fordulban. Anélkül, hogy bármit is sejtene, valahogy mégis megérezte, hogy itt van valami varázs, hogy itt lehet titkos meglepetést szerezni, lehet anyának a Mikulás nevében levelet írni. Hogy lehet Mikulásnak lenni. Megírta napközben, elrejtette, majd éjszaka, felületes pihenésem rövid mélyalvásos szakaszát kihasználva az ágyamhoz osont, és éjjel a párnám mellé tette az üzenetet. Az üzenetet, amiről hiszi, hogy hiszem, hogy a Mikulás írta, egyszer majdnem elárulta magát, de inkább őrzi a titkot, látom rajta, hogy boldog, mert boldog vagyok, mert lett nekem igazi meglepetésem, a legszebb ajándékom, amit valaha kaptam. Azóta ahányszor eszembe jut a privát kis bevetése, annak minden leírhatatlan önzetlen jóindulatával, minden megtervezett lépésével, ahányszor csak arra gondolok, hogy ez a teljesen új ember, aki még csak hat éve van itt, tudta, hogy lehet és kell, és azt is, hogy hogyan lehet és hogyan kell csodát teremteni.
Elszorul a szívem, hogy hányszor bántom magam anyaként, jórészt amiatt, hogy bántom őt, hogy elégedetlen vagyok magammal, hogy csak a rosszat és a hibát látom, miközben itt van egy tiszta kis lélek, aki látva a legrosszabb önmagamat is, aki ismerve minden árnyoldalamat, feltétel nélkül és eltökélve szeret, és akkor megint elszorul a szívem, hogy ha ő tud engem feltétel nélkül, eltökélve szeretni, akkor én magamat vajon miért nem? Vagy legalább is miért nem mindig?
Elszorul a szívem attól is, hogy bár sokszor vagyok szigorú magammal, mégis sikerült a jelek szerint úgy átadnom az adás-kapás, az örömszerzés, a csodavárás és csodateremtés, a tiszta szeretet, az élet, az egymásra figyelés üzenetét a gyerekemnek, hogy már hat évesen tökéletesen érti, érzi és használja.
Elszorul a szívem, hogy csodát várok a nevemre címezve bélelt borítékban, elsőbbségivel, ajánlva, Interpol és TEK által átvizsgálva, Magyar Posta által késve kézbesítve, de azért karácsonyra, miközben – ha közhelyes, ha picsogós, ha nem – istenem, hát itt van már a csodám a lányomban, az anyaságomban, a legjobb emberi önmagamban.
Legutóbbi bejegyzések