A vad

Közzétéve: 2019.12.02. | Kőváry Anett

Szinte kérlelve jajdult fel a hó a vadász bakancsa alatt. Két napon és két éjjelen át hullott szünet nélkül. Súlyos hó volt, rengeteg, nem a vizes, hanem a tapadós fajta. Az, amelyik szorosan bevackolja magát a vadászbakancs talpának mélyedései közé. Hiába a fehér jajveszékelés, a vadász újra és újra, és újra, mindkét lábával beletaposott a hótakaró gyönge lelkébe. Zihálni lett volna kedve, a kaptató próbára tette majdnem teljesen eldohányzott tüdejét, de a vad iránt érzett vágy elfojtotta teste minden, némánál kicsivel is hangosabb reakcióját. Nem érdekelte a hóesést elkergető fagy, amelyik úgy hasította ketté a felhős eget, mint az éles üvegtábla a puha ujjbegyet, nem érdekelte, hogy a tarkóján verejtékezett, nem érdekelte, hogy a lábujjai majdnem zsibbadtra fagytak, csak az erdő mélyén búvó vadra koncentrált. Trófeát akart, gyilkolni és birtokolni, élet és halál fölött akart rendelkezni. 

Ahogy a hatalomra gondolt, szorított egyet a fegyveren, majd hirtelen megállt. Jobb vállát egy fának vetette, felszisszenését a torkába rejtette, óvatosan széllel szembe fordult, a lassan hízó holdsarlóra pillantott.

Óriás robajjal törtek le az ágak, ahogy összesett. Simává lapult nehéz teste alatt a hópaplan. Észlelte maga körül a világot, látta az arcára bámuló, majdnem égsötét, egyszervolt lombokat, érezte a kezéről lecsúszó kesztyű helyén az éjszaka hidegét, azt is, ahogy a verejték helyett most a zsibbasztóan hideg hó cirógatta a tarkóját, érezte, ahogy egyre szűkebb a mellkasa a szívének, észlelte azt is, hogy nehezebben veszi a levegőt, a karját elnehezítő zsibbadást is érezte, a pillanat minden kristályában benne volt, mindent érzett, amit ember egy életben érezhet, összes örömét, boldogságát, keserűségét, csalódását, várakozását, dühét és haragját, de félelem után hiába kutatott. Nem érzékelte az időt, a jóleső nyugalmat tudatosította először.

Az erdőben feküdt, kedvenc erdejének kedvenc dombján, éjszaka volt és tél mindenütt, feküdt benne a mindent beborító télben, tél lett egy kicsit ő is, hideg, néma és mozdulatlan, élvezte a lassú megfagyást, nem akart máshol lenni, csak a vadat, a vadat szerette volna még egyszer, utoljára látni. 

Hát meghalok – gondolta. Szép itt meghalni, télen, a dombon, az erdőben. Elképzelte, ahogyan a hold egyszerre ezüstté és arannyá festi a fa tövében heverő testét, látta magát az erdő közepén ragyogni, látta magát ragyogva meghalni. Látta a feje fölött meztelenül nyújtózó fákat összerezzenni, mikor bagoly szállt le róluk, mosolyogva nézett az odalent terülő szóróra, nem látta, de pontosan tudta, hol és hogyan lapul a domb lábához. Újra az ég felé fordította a fejét, kezét a szívére tette, csak a vad, csak a vadat látnám még egyszer, utoljára – gondolta. 

Morcosan moccant a bozótos, elállt a szél, nem volt még ehhez fogható csönd az erdőn soha, december volt, meghalni félig nem, de decemberben mindenképp érdemes, szép hónap a meghalásra, kezével a fegyvert kereste a földön, vakon tapogatta a puha havat, tudta, érezte, hogy még utoljára látni fogja a vadat. Nem akart már ölni, sem élni, nem akart célozni, se lőni, látni akart csak, haldokolva, még utoljára, decemberben. A bozót felé nézett, ott állt előtte az utolsó kívánsága, indulóban lévő lelke, megállni készülő teste fölé magasodva, a sötétben kopaszan nyújtózó fákat eltakarva, ott állt a szarvasbika, hatalmasan, minden méltóságával, az erdő minden titkával, az összes tél összes hójával, decemberekkel agancsában, el nem lőtt lövésekkel a lábában, minden vad minden bölcsességével az orrában, ott állt hosszú évek minden vadászatával, minden menekülésével, minden életért küzdelmével, állt a hóban, nyugalomban, tudta, hogy ez most nem az ő halála, tudta, hogy mikor hallgathat magára, jobban ismerte az embert, mint az ember magát, jobban ismerte az erdőt, az életet a halált. 

Forró párával lehelt a vadászra, az meg boldogan nézett legdrágább álmára, vad lett ő is, a haláltól üldözött, majd a lelkét a hóra lélegezve, lőtt seb nélkül egy másik havas dombra költözött.