Vallomások délutánja

Közzétéve: 2019.11.24. | Kőváry Anett

Tökéletes őszi idő volt a kiránduláshoz. Jó ideje ködben kellett volna úsznia a hétvégéknek, lassan végéhez ér a november, mégis kitart a derültség. Csak a kopasz fák mutatják őszintén, hol is jár a naptár, a napsütés és a délutáni 11 fok nem képes feladni saját kis lázadását. A szokásos szombati tömeg gyűlt össze a Normafánál. Kutyasétáltatók, kutyafuttatók, futók és sétálók, párok, családok, kutyátlanok, páratlanok. Gyilkos titkokkal kocogók és csak úgy üldögélők.

Csillogó barna hajú nő libben magabiztosan a padra. Mozgása légies, fürtjei mesések. Rendszeresen jár a hegyre, vasárnap délutánonként a kedvenc padján kortyolgatja tejeskávéját a papírpoharat ölelő műanyag tetőn keresztül. Mosolyogva nézi az előtte ugrándozó kutyákat, távolságtartva, mégis érdeklődve elegyedik beszédbe a kedvenc padjára ülőkkel. Gesztenye színű szemében borostyán sárga foltok villannak, rövid, sűrű szempilláival ritkán és hosszúakat pislog. Kimerült, sápadt nő telepedik mellé, a babakocsit a pad mögött állítja le a benne alvó kislánnyal együtt, két nagyobbik gyereke békésen focizik előttük. Többnapos haját a feje tetején hanyag copfa fogta.

• Nincs egy cigid? – fordul a barna hajú lányhoz. 
• Nincs, egy éve leszoktam. 
• Bassza meg. Ölni tudnék egy cigiért. De mondjuk úgyse gyújtanék rá. Szoptatok – fordul féloldalra, fejével a babakocsira bökve. 
• Én is imádtam cigizni. De már a szagát se bírom. A kávét viszont nem adom, ennyi nekem is jár – mosolyogva a forró kávéba kortyol, szájfénye halvány zsírfoltokat hagy a műanyag pohártetőn.
• A kávé tart életben. Ezek hárman kiszívják belőlem az életet. 
• Apuka? Lelépett?
• Nem, én se értem, miért nem, de nem. Pedig nem volt könnyű. Karrier és prezentációk helyett pelenka és fejés. Picsába az anyasággal. Kurva fárasztó. Még úgy is, hogy van segítség. Elvesztem az egészben. Nem mosok hajat, csak ha megyünk valahová. Csak akkor veszek fel normális ruhát is. De már csak tavaszig kell kibírnom, bölcsibe megy a kicsi. Aztán kezdek magammal valamit én is. 
• Mit fogsz csinálni?
• Nem tudom még. Talán visszamegyek a munkahelyemre, egy médiaügynökséghez. Vagy valami saját vállalkozásba kezdek, nem tudom. A szüleim vállalkozásába is beszállhatok. De igazából ahhoz sincs kedvem. Semmihez sincs kedvem. 
• Az kurva szar. De elmúlik úgyis, hidd el.
• Jaja, remélem. És te? Nálad minden rendben? Boldognak tűnsz.
• Az vagyok. 
• Megkértek? Vagy gyereked lesz?
• Neeem, nem – nevet visszafogottan – csak le tudtam rakni valamit nemrég, és végre kapok levegőt. 
• Naaa. Mi volt? Szakítottatok?
• Hány éves a nagyobbik lányod? Öt-hat?
• Hat. Miért?
• Na, pont annyi idős voltam, amikor a nevelőapám megerőszakolt. Húsz évig nem beszéltem róla senkinek. Aztán elmondtam, és terápiára kezdtem járni. Negyven vagyok most. És ki tudom mondani, hogy túléltem. 
• Aztakurva. Bazmeg.
• Tudom. De tényleg túléltem. Őszinte a mosolyom. Nem sérültem meg súlyosan, csak berakta, nem élvezett belém. Kellett húsz év, hogy ki tudjam nyitni a számat. A lelkem ép maradt valahogy, fogalmam sincs, hogyan. 
• Istenem… Megölelhetlek? 
• Persze. De komolyan nincs dráma. Jól vagyok – mondja a szoros ölelésben, a sápadt nő vállának támasztva az állát.
• Jó hát, a minimum, hogy mostantól kétnaponta hajat mosok – a mondat végére elengedte az idegen nőt, az ébredező kislányt a babakocsiból az ölébe vette – Nem bánod, ha megszoptatom itt?
• Dehogy is, nyugodtan. Kurva kemény lehet három gyerekkel, nem bírnám, le a kalappal előtted.
• Igen. Kurva kemény…