Közzétéve: 2019.11.19. | Kőváry Anett
A halálnál talán csak a haldoklás gyilkosabb. Szándékos a képzavar, ugyanakkor igaz is. Miközben a haldoklót a halál öli meg, addig a hozzátartozó egy kicsit belehal a kísérésbe. Tehetetlenül nézni az elmúlást, összeszűkült gyomorral számolni a járólapokat a kórház folyosóján, bizonytalansággal kelni és azzal is feküdni, a végén önző módon már szinte könyörögni a fellélegzésért, súlyos, fájdalmas és gyilkos teher.
Nem lehet felfogni, valahogy mégis hozzászokik az ember, hogy a másik egyre bizonytalanabbul jár, hogy változik a személyisége, hogy valami olyan útra lépett, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Hozzászoktam anyám haldoklásához is. Voltak mégis észrevétlen pillanatok, amikor próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez csak a gyógyszerek hatása, meg ha eleget pihen, akkor újra lesz ereje, meg igazából nem is fogyott le, a rákosok mind lefogynak, van étvágya, hátha jobban lesz. Kikészített a bizonytalanság. Mint mikor egy sötét lépcsőn botorkál az ember, kapaszkodók után hadonásztam, kétségbeesve kerestem biztos pontokat, igenis mondja meg valaki, hogy meddig tart ez, milyen lesz, mikor mi fog történni, mondja meg valaki, hogy meghal vagy meggyógyul, mondja meg valaki, hogy lehet-e reménykedni, vagy már a temetést kell intézni. Volt, aki végül kimondta, utána tudtam kimondani én is, vége lesz hát, de mondja meg valaki, mikor, meddig tart ez az idegőrlő állapot, meddig szenvedünk mindannyian, és megkönnyülünk-e, amikor vége lesz, vagy csak akkor kezdődik az igazi rémálom.
Úgy összefolynak az utolsó két-három hét eseményei, hogy két év alatt sem sikerült kontúrt varázsolni köréjük. Nem tudom, pontosan mikor, mi és hogyan történt, néha felsejlik egy-egy mondat, a heti háromszori hazautak Liszkára vagy nagyon a végén már Miskolcra, ha akarom még élve látni őt, mennem kell, mert gyorsan romlik az állapota, újabb bizonytalanság 250 kilométeren át, hogy vajon mire megyek haza, visszafelé sem jött megkönnyebbülés, mert ott meg a kattogás, hogy jövök-e még haza hozzá, vagy már csak eltemetni.
A hezitálás, hogy mit mondjak neki. Tudja-e, hogy meg fog halni, csak úgy csinál, mintha nem tudná, hogy ne ijesszen meg. Tudja-e, hogy valójában tudom? Füllentettünk mindketten, ilyen is kicsit a haldoklás, hamiskás, én úgy tettem, mintha nem tudnám, és ő is úgy tett, mintha nem tudná, miközben mindketten tudtuk, hogy a másik tudja, de összekacsintottunk ott a halálra várva.
Mert vártuk, hogy meghaljon anya. Az már nem élet volt neki. Napokig aludt csak, nagyon mélyen, készült már akkor, mi meg vártunk. Lelkifurdalással vártunk, mert egy anya halálát nem lehet várni, egy negyven éve társ halálát nem lehet várni, mégis önző módon vártuk a magunk kívánt megkönnyebbülését, levegőt akartunk, neki meg nyugalmat, tudtuk, hogy gyógyulni nem fog már, aki olyan mélyen és olyan szépen alszik, az csak ritkán jön vissza, azt hittük, mi meg a gyötrődésbe halunk bele, hiszen mi jajgattunk, mikor neki fájt, mégis, volt egy pont, amikortól imádkozva vártuk a halált.
Legutóbbi bejegyzések