Közzétéve: 2019.11.18. | Kőváry Anett
Szokatlanul meleg volt, eső után párolgott a novemberi hétfő délután, amikor ott állt a kislányom leendő általános iskolája kapujában. Állt a pici lány, magához szorítva újonnan kapott plüss kutyusát, ölelte a puha játékot, nézett be a kapun, boldogan csiklandozta a tévedésből sütő nap a sárgán taknyos faleveleket, az én pici lányom pedig ott állt a hatalmas iskola előtt.
Kíváncsi félelemmel nézegette az óriási épületet, én pedig beleláttam mindent az ő kis őszinte, izgatott ottállásába. Közös múltunk minden felejthetetlen pillanatát, a vidámakat, boldogokat ugyanúgy, mint a keserű kiabálástól hangosakat, beleláttam nyugodt, de változásra készülő jelenünket minden szokásunkkal együtt, láttam a kamaszkorral kitömött jövőt, láttam az ő fiatallá érését az én öregedésemmel, láttam, ahogy egyre hosszabbá és egyre vékonyabbá válik a kettőnk közötti gyémántfonal. Láttam, hogy az ottállásából nemcsak iskolába be-, de kicsit az életünkből kilépés is lesz. Láttam, hogy hamarosan el kell engednem, és csak reméltem, hogy a szorosan ölelt plüsskutyája valójában egy kicsit az eddigi közös életünk, egy kicsit a biztonságos otthan, és egy kicsit én vagyok.
Még csak ismerkedünk az iskolával, de láttam, hogyan szállt el a bátorsága, ahogy jöttek az egyre nagyobb gyerekek. És lassan-lassan az én lábam is megremegett, ahogy láttam magam előtt a nyolcadikosra nyúlt, majdnemnő lányomat lejönni a lépcsőn, hogy milyen lesz az életünk, ha már nem tudom ölbe venni, hová tűnik majd a babaillata, amit hatévesen is érzek rajta, hová lesz a kajlasága, pár év múlva velem együtt az iskolán kívül hagyja majd a játékosságát is.
Láttam, ahogy megilletődött a feladattól, láttam a megfelelni vágyást a szemében, láttam a szorongást a tekintetében, láttam, hogy milyen lesz, amikor egyedül kell helytállnia. Most még ott ültem mögötte a valószerűtlenül kicsi padon, amit egyszer, talán annyi idősen, mint most ő, magasnak és ijesztőnek láttam, ott ültem mögötte, és arra gondoltam, szeretnék minden pillanatban mögötte ülni, amikor majd első napját tölti ismeretlen gyerekek között, amikor először ijed meg a feleléstől, amikor először kap csillagot vagy ötöst, amikor először vesznek össze a barátaival, amikor először nem fog tudni valamit, szeretnék ott ülni, amikor bántják, akkor is, amikor ő viselkedik bután, amikor igazságtalan lesz, szeretnék ott ülni, mikor hozzám akar szaladni, szeretnék ott lenni mindig, amikor megnyugvásra vágyik, istenem, hogy lehetne egy titkos sarkot kibérelni magamnak az iskolában, az életében.
Szokatlanul meleg, eső utáni napos november délután volt, amikor láttam, ahogy elkezd felnőni a lányom.
Legutóbbi bejegyzések