Közzétéve: 2019.11.17. | Kőváry Anett
Mire tanít a halál? Már a második fantasztikus jógatáborban vettem részt az Útközben jógának és Szandrának köszönhetően (olvassátok az írásait, fantasztikus a nő!), ahol tök idegen embereknek meséltem gyászról, halálról, haldoklásról, és ahol tök idegen emberek osztották meg velem és más idegen emberekkel a legmélyebb fájdalmukat, félelmeiket, kétségeiket.
Furcsa, de ilyenkor valami kellemes, megható feltöltődéssel indulok haza, most külön jót tett a Bakony esős sötétje, habár kicsit betolakodónak éreztem magam, amiért az autómmal belerondítok ebbe a megbonthatatlan, masszív harmóniába, amit természetnek hívnak. Gondolkodom ilyenkor arról, hogy ha az anyám nem hal meg, vagy nem így és nem most hal meg, szóval ha másképp alakul, akkor nem találkozom ilyen csodálatos emberekkel, meg egyáltalán, mennyivel másabb lennék. Gondolkodom ilyenkor azon, mire tanít a halál.
Gondolkodom sorsokról, drámákról is. Arról, hogy atyaég, milyen komplex kis pakkja van minden embernek, és nem is gondolnánk, mert csak azt látjuk, hogy jó munkahely, szép autó, gyors fogyás, de eszünkbe se jutna, hogy a könnyen leadott kilók mögött esetleg egy fájdalmasan elhúzódó mély gyász áll, az egészet meg gyorsan felszedett kilók előzték meg. Látunk, azonnal ítélkezünk, a tények ismerete nélkül összerakjuk a saját kis forgatókönyvünk alapján született történetet, ami nyilván mindig szebb és könnyebb a sajátunknál. Közhely, de igaz, tényleg csak azt látjuk, amit látni akarunk, azonnal kivesszük vagy belerakjuk a másik sztorijába azt, ami a miénkből hiányzik, hogy lehessen sopánkodni, irigykedni, mártírkodni, bezzegezni, de még véletlenül se a saját dolgunkkal kelljen foglalkozni.
Tesszük mindezt egészen addig, amíg nem találkozunk közelről, ijesztően közelről a halálról. Egészen addig vagyunk felületesek, ítélkezők és bírálók, amíg kicsit következmények nélkül gondolkodva, kicsit felelőtlenül, butaságokon szorongva élünk bele a végtelennek hitt világba, a megboríthatatlannak tűnő egységbe. Aztán berobban keszekusza mindennapjainkba az elmúlás, borít minden addigi rendszert, legyen szó személyiségről, családról, barátságról, párkapcsolatról, változik és átalakul minden, lesz egy előtte, és lesz egy utána életünk. Onnantól kezdve, hogy egyszer is találkoztunk egy közeli hozzátartozó halálával, eszünkbe se jut többé kategorizálni, ítélkezni, bírálni, helyette megtanulunk érthetően kérdezni és érthetően válaszolni. Megtanulunk kommunikálni.
Adni és befogadni, megnyílni és megbízni, nyitottá tenni és a bizalmat meghálálni, törődni, megtanulunk együttérezni. Nem egy kötelezően odamondott sajnálommal, nem egy feszengve elsziszegett részvétemmel, hanem úgy igazán, libabőrözve, könnyezve, tudva, hogy a másiknak ugyanúgy fáj, ahogy nekünk fájt egyszer.
Megtanulunk hinni. A körülöttünk lévőkben, az újonnan érkezőkben és azokban is, akik már nem részei az életünknek. Megtanulunk hinni a másikban, a sorsunkban, a saját erőnkben és rugalmasságunkban, az univerzális szeretetben, a feltétel nélküli jóban, az igazságosságban, a kiegyenlítődésben, a megelégedettségben, a szerénységben, az igazban, az őszinteségben, a tisztaságban, a nevetésben, megtanulunk hinni magunkban. Megtanulunk igazan és igazán, szorongás nélkül, békében és nyugodtan létezni.
Mire tanít a halál? Élni.
Legutóbbi bejegyzések