Amikor nyugalmat loptam a lányomtól

Loptam egy kis nyugalmat a gyerekemtől. Talán nem szép dolog csenni a békéjéből, de annyira vágytam rá, annyira ellenállhatatlan volt, hogy megtettem. Előtte hosszú ideig voltunk külön, egy hetet töltött az apukájával, én meg kicsit megzuhantam a rengeteg munkától, elfáradtam, kimerültem, fizikailag, mentálisan és lelkileg is, egyetlen dologra vágytam csak a hétfő éjszaka csibész csöndjében: hogy a gyerekem mellett megnyugodjak.

Bepasszíroztam magam a hófehér gyerekágyba, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy a leesésgátló nemcsak rendeltetésszerűen látja el feladatát, de a bemászásgátló is egyben, fáradt macskanőszerű mozdulatokkal próbáltam kimerült lényemet valahogy a lányom mellé varázsolni. Egyre nagyobb, de még mindig pici testét csak félig melegítette a takaró, úgy tudja becsavarni magát a paplanba, ahogy a cérna tekeredik a tűbe, nehéz eldönteni, hol kezdődik a gyerek, és hol ér véget az ágynemű. Óvatosan megigazítottam az alvás résztvevőit, majd úgy öleltem magamhoz, hogy a lehető legnagyobb felületen és a lehető legszorosabban érjünk egymáshoz. 

Feküdtünk a fekete csöndben, ő a paplanba, én belé kapaszkodva, és az a pici szoba a pici ággyal volt akkor arra a néhány percre a világ legbékésebb helye. Becsuktam a szemem, hagytam, hogy a légzésem átvegye az övének ritmusát, lélegeztünk bele együtt a nyugodt éjszakába a legnagyobb boldogságban. Nem tudom, éppen Fekete Macskáról álmodott-e, vagy az apukájáról, hogy benne voltam-e az álmában vagy sem, azt viszont tudom, hogy kevés ehhez hasonlóan tökéletes és meghitt pillanatot éltem át az elmúlt zűrös időszakban. 

Kisgombóccá gömbölyödve szuszogtunk együtt, nem fért közénk sem gyász, sem csalódás, sem az elengedés miatti fájdalom, sem vágyakozás miatti keserűség, sem aggodalom, semmilyen kattogás, félelem vagy szorongás, nem volt ott düh, elégedetlenség, kérdés vagy kétség, csak az éjszaka megadó sötétje a halk függönylebbenésben, csak a nyugalom finom üteme az együttlélegzésben, csak az egyértelműség az anya-lánya létben, csak a semmihez sem fogható szoros kötelék, csak a felejthetetlen, teste-a- testemben emlék, csak mi voltunk ott, a lányom és én, az apró, sötét szobában, egy kicsit mégis a világ közepén.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry