Közzétéve: 2019.11.04. | Kőváry Anett
Miért kellene elrejteni az érzelmeinket a gyerekünk elől? Egymástól függetlenül több helyen is belefutottam az elmúlt napokban olyan mondatokba, kijelentésekbe, melyek arról szóltak, hogy egy anya próbál nem sírni a gyereke előtt, nehogy megijedjen tőle, hogy az ő erős anyukájának valami baja van, mert az anya emlékszik, hogy ő is milyen riadtan fogadta, ha a saját anyja sírt. Volt, aki konkrétan leírta, nem akarja, hogy a gyereke gyengének lássa. Szerintem pedig inkább nem kellene magunkat bármilyennek is mutatni a gyerekünk előtt, inkább az igazit és a valóságosat kellene felvállalnunk.
Ritkán láttam anyámat szomorúnak. Idegesnek, feszültnek többször, de sírni nem gyakran. Sosem kérdeztem tőle, nem is tudom már megkérdezni, ugye, de valószínűnek tartom, hogy ő is azok közé tartozott, akik azt gondolták, azzal segítenek legtöbbet a gyereküknek, ha rendíthetetlen kősziklának tűnnek. Na most pont ebből fakadóan az én bánatommal se nagyon tudott mit kezdeni az anyukám, ha pityeregtem, szomorú voltam, zokogtam, vagy csak úgy általánosságban elegem volt mindenből, megértés helyett mindig elintéztük a dolgot annyival, hogy te nem ilyen vagy, Anettkám, ennél erősebbnek ismertelek meg, tessék megrázni magad és menni tovább. Ami persze bizonyos helyzetekben tényleg segített és segíthet is, de van, amikor az jelent vigaszt, hogy elgyengülhetünk anélkül, hogy rettegnénk tőle, hogy érzelmeink megélésével csalódást keltünk valakiben – praktikusan a saját anyánkban.
Visszagondolva talán kevésbé lettem volna erős, ha anya nem így viselkedik velem, az viszont szinte biztos, hogy bátrabban lettem volna gyenge, ha tudom azt, ha egyszerűen úgy növök fel, hogy ér néha elgyengülni. Nem készített volna ki a megfelelési kényszerem, a maximalizmusom, nem küldött volna padlóra az önostorozás, amikor mégis kevésbé voltam erős. Mertem volna időnként elpilledni, nem nyomtam volna el magamban érzéseket, és főleg nem gondoltam volna azt, hogy velem csak a baj van, ha picsogok.
Nem hiszek benne, hogy hasznos, ha mindent elrejtünk a gyerekünk elől. Nyilván vannak helyzetek és érzelmi szintek, amik nem a gyereknek valók, amiket egyszerűen nem beszélünk meg vele, vagy nem vele beszélünk meg, esetleg csak bizonyos mélységik avatjuk be. De sírni előtte? Miért ne lehetne? Miért ne találkozhatna az érzelmek minden fajtájával? Miért ne tanulhatná meg, hogy sírni pont olyan emberi, mint nevetni, dühöngeni, kedvetlennek lenni, és miért ne tanulhatná meg, hogy az anyja nem bivalyerős kőszobor, nemis mindent elbíró istenség, hanem ember, igazi, érző és esendő ember, aki időnként elsírja magát? Hogyan tanulhatná meg megélni a saját érzelmeit, ha azt sem tudja, hogy vannak?
Nem sírok mindig a gyerekem előtt, de van, igen, előfordul, hogy lát sírni. Olyankor megkérdezi, mi a baj, megbeszéljük, megsimogat. Ugyanígy teszünk, amikor ő sír. Nem mondom neki, hogy ne sírjon, azt sem, hogy hagyja már abba, főleg nem azt a faszságot, hogy katonadolog, hanem megölelem, és próbálom megnyugtatni, de semmiképp sem kicsinylem le a problémáját. Igyekszem éreztetni vele, hogy lehet rosszul, hogy szomorkodhat, hogy fájhat neki, hogy sírhat, ugyanígy azt is próbálom sugallni neki, hogy nem vagyok tévedhetetlen és tökéletes bálvány, hanem időnként bizony én is elgyengülök, elfáradok, és főleg hibázom. Olyankor leguggolok hozzá, megfogom a két kis kezét, elmondom neki, hogy seggfejként viselkedtem, ne haragudjon – de ez már egy másik történet.
A mostani lényege, hogy igenis sírhatunk a gyerek előtt, igenis nem kell másnak mutatnunk magunkat, mint amilyenek és amik vagyunk: érző, esendő emberek.
Legutóbbi írásaink