A legdrágább barátságokról

Egy sírig tartó barátság pontosan olyan ritka kincs, mint egy örök, tiszta, minőségi párkapcsolat. Nem túl gyakran fordul elő, hogy két ember ovis vagy kisiskolás korától ugyanabban a ritmusban és irányban haladjon az életben, szóval igazán szerencsésnek számít az, akit több évtizedes, és minden bizonnyal már elszakíthatatlan kötelék fűz legjobb barátjához. Gyakoribb viszont, hogy egy-egy életszakaszon végigkísérő barátságok gazdagítják életünket, és így mindig épp azt találjuk magunk mellett, aki a legnagyobb támaszunk és mesterünk lehet.

Az általános iskolás haverok, majd a kollégiumi szobatárs, akivel minden hülyeséget együtt csináltunk meg, együtt lógtunk a suliból, hogy kétdekásat vegyünk a kolival szembeni ABC-ben a Győri kapunál, együtt cigiztünk az erkélyen, együtt bénáztunk szerelmi ügyekkel, együtt matekoztunk, együtt próbáltuk beosztani a zsebpénzünket, együtt vártuk ki a sorunkat a kártyás telefonnál, hogy anyáék visszahívjanak. Az osztályban is voltak legjobb barátok, akikkel nagyjából ugyanezeket a nélkülözhetetlen és feltétlenül fontos dolgokat csináltuk, csak a sulin belül. Amikor elkapott az igazgatóhelyettes a wc-ben cigizve, amikor tanítás után dartsozni mentünk, mikor kiröhögtük egymást az 1/2-es biosz dolgozatért, és hittük, hogy jobbat írtunk a másiknál, a vastag talpú Sonaxok, egyikünk karrierje a V-Tech háttértáncosaként, négy év tele felejthetetlen, kedves és vicces emlékkel, amiket minden osztálytalálkozón sírva röhögve beszélünk át. Egy-egy részlet talán már halványodik, de ahogy találkozunk, valahogy újra azok az idióta kis hülyegyerekek leszünk, akik 14-18 évesen voltunk. 

Aztán jött az egyetem, elveszve Budapesten, és az új barátságok, melyekből a legtöbb úgy kezdődött: mennyire utáltalak. Krumplit pucoltunk a gólyatáborban, szépen végigkísértük egymást a fiatal felnőttlét labirintusában, jöttek a közös Scrabble-özések, emlékszel, mikor megnéztük a kémeknek szóló dokumentumfilmet scrabble után? Munkatársak is lettünk, házasságon és váláson túl is megmaradt a barátságunk, majd mikor lecsengeni kezdett, egy másik legjobb barát érkezett az életembe, más minőség volt az is, hirtelen és kuszán lett vége, de szép volt, amíg tartott, talán pont addig, ameddig kellett tartania, tanulsággal, még több leckével, sok gyönyörű emlékkel.

A barát, aki a gyászban tud elkísérni, a másik, akivel lélekfejlődésben tipegünk egymás mellett és imádjuk a Trump-mémeket, a harmadik, aki berobban egy kicsit a semmiből, meg egy kicsit a múltból, akivel hónapok óta nincs nap, hogy ne írnánk egymásnak regényeket. Valakivel minden rezdülést, minden rezdülést is érzünk, valaki megnyugtat, mást én nyugtatok meg, mikor meghallja tőlem a magyar idegenvezetést a River Ride-on,

valaki a bölcsességéből ad, másnak én nyitom fel a szemét, a másikkal felszabadultan lehetünk igazi tapló borsodiak, ott van az őrült versenyző, akitől a higgadtságot, aztán van, aki csak távolról barát, mégis mindenben számíthatok rá, és ő is rám, a lélekikrem, akivel volt néhány közös pasink, a gyerek barátnőinek az anyukái, akik a legjobb fej anyukák a világon, a jógaoktató példakép, akinek minden gondolata simogat, aki az első perctől igazán lát engem, szóval az egész olyan, mint egy professzionálisan összerakott stáb, aminek az a célja, hogy minden tag a lehető legmagasabbra jusson, és amiben minden tag ugyanolyan fontos.

Észre sem vesszük sokszor, mennyien támogatnak, szeretnek, segítenek, milyen sokan hisznek bennünk és látnak. Ha nincs is egyetlen sírig tartó barátság, de volt, van helyette számtalan fantasztikusan mély és minőségi kapcsolódás, melyek pont ott és pont akkor töltöttek és töltenek, ahol és amikor annak helye volt és van, és talán én is pont időben voltam, vagyok jelen ott, ahol dolgom van.

Ez pedig talán minden másnál ritkább kincs. 

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry