Közzétéve: 2019.10.27. | Kőváry Anett
Van mellettünk egy telek, kis hétvégi házzal, sosem használt hintaággyal. Az elején ribizlibokrok, néhány ág átlóg hozzánk, hatalmas diófáról hull a zöldesbarna héjba bújt dió az udvarunkra, és a kedvencem, egy magyalbokor is büszkén húzza ki magát a kerítés mellett. Hátul roskadoznak az ágak a bordóra sült almák súlyától. Rendszeresen jár a tulajdonos, leszedi a gyümölcsöket, terméseket, lehullott leveleket gyűjt, füvet nyír, mindig nagyon hangosan hallgatja a rádiót. De nyár közepe óta egyszer sem jött.
Mindig tisztelettel köszönünk egymásnak, ő megkérdezi, hogy vagyunk, szed egy kis ribizlit, köszmétét vagy almát Olíviának, de az edényt adjam majd vissza, és dobjam csak át, ha van égetnivaló zöldhullladék. Mindig megkérdezem, hogy van, köszöni jól, azon a rekedtes hangján, jó munkát kívánok, és mindig tudom, hogy most sötétedésig bömböltetni fogja a rádiót.
Sokszor elképzeltem, mit jelenthet neki a kis telek, ahová mindig csak dolgozni jön, pihenni soha.
Mit jelenthet neki ez a kis kikapcsolódás, betakarítani saját keze munkáját, visszametszeni a név szerint ismert ágakat, fekete szemeteszsákokba csomagolni az őszt, kicsit minden fájdalmával együtt. Ez a hely neki, itt a házunk mellett a hely, ahol egymaga és önmaga lehet, ahol csak az üvöltő rádió szakíthatja félbe a gondolatait, ahol a fűnyíró zúgásába sóhathatja bele legtitkosabb érzéseit, ahol keze alatt olyan rend születik, amin örömmel néz végig, ahová talán egyszer takaros családi házat álmodott hangos unokákkal és egy olyan idegesítő, rekedt hangon ugató, menhelyről kihozott keverék kutyával.
Ez lehetett a hely, ahová külön tárolót épít egyszer az utánfutójának, hogy ne csak a pezsgő színű Citroën álljon tető alatt, ahová szalonnasütő és készült volna nagy családi estékkel.
Az almák lassan mind lehullanak a telek végében, a fán maradtakat a madarak csipegetik majd. A mókusok már gyűjtik a diókat, de a nagy része a haldokló fűben bújik meg. A falevelek a földön őszszínű avarrá olvadnak, a hintaágy még mindig várja, hogy megmozdulhasson. Hónapok óta csönd és egyre nagyobb rumli van a szomszéd telken. Nem jön a Citroën, nem zúg a fűnyíró, nem bömböl a rádió, nem gyűlnek a zsákok.
Lehet, hogy közben valahol nagyon-nagyon messze minden szó szerint a legnagyobb rendben lett, és még csak nem is tudunk róla.
Legutóbbi bejegyzések