Közzétéve: 2019.10.23. | Kőváry Anett
Nagyapámnak repesz volt a homlokában a bőre alatt, úgy emlékszem, a bal oldalon. Egy másik a térdében. ’56-ban szerezte mindkettőt, büszkén mutogatta nekünk. Megfogta a mutatóujjunkat, úgy rakta puha ráncaira, hogy tapogassuk ki alatta a kemény darabkákat. Nagyapám harminc éves volt 1956-ban. Mindig úgy mesélte, hogy gyalog mentek Pestre, mikor kitört a forradalom.
Nagyapám nem a forradalmárok oldalán állt. Hitt az akkor regnáló rendszerben, párttitkárként állt ki a meggyőződése mellett. Vannak emlékképeim a pártházról, ahová nagyanyám takarítani járt, néhány kitüntetésről, amit nagyapa kapott, az egyiket maga Grósz Károly adta át neki, rémlik az is, hogy időnként hangosan és indulatosan állt ki a kommunisták mellett, legélénkebben mégis a repeszek maradtak meg bennem emlékként.
Gyerek voltam, nem tudtam még, mit jelent bal- és jobboldal, liberalizmus, kommunizmus, konzervativizmus, nagyapám nekem csak a bicikliszerelő Barna bácsi volt a nagy diófa alatt, anyukám apja, repesszel a homlokában és a térdében. Nagyapa, aki sokat morgott, de mindig szeretettel szólt, ha epret talált a levelek alatt, vagy ha kismacskák születtek a füstölő mellett. Az öreg bakter, aki biciklije csomagtartóján vitt a jelzőhöz petróleumot cserélni, aki megállította a tehervonatot az unokái kedvéért, aki kincsként őrizte a háztájiban termő minden fej mákot és minden cső kukoricát. Nagyapám tizennégy éve halott. Nem tudom már megkérdezni tőle, miért gondolkodott úgy, ahogy.
Mai fejemmel biztosan sokat vitatkoznék vele arról, hogyan lehetett egy elnyomó rendszert szolgálni, és biztosan próbálnám megérteni az ő szemszögét is. Tudom, hogy másképp vélekednénk hősökről, akikben én a szabadságért tenni merő fiatalokat, ő a hatalom védőit látná. Biztosan megpróbálnám elmondani neki, hogy nem lehet szabad az, akinek gondolkodásmódját, tetteit és végső soron az életét mások erőszakkal határozzák meg, vagy az, aki már maga sem tudja, hogy feltétlen szolgálata valójában hiten vagy félelmen alapszik-e. Megpróbálnám elmondani neki, hogy lehet mindent máshonnan és máshogyan vizsgálni, hogy mást cselekvésében, gondolkodásában, egy szóval szabad akaratában korlátozni az nem olyan ügy, amiért kiállni érdemes. Megpróbálnám elmondani neki, hogy nem mindig az a jó, ami biztonságos és ismerős, hogy nem az az áruló, aki tesz, ahogy nem is az a hős, aki parancsot teljesít. Elmondanám neki, hogy a szabadságtól nem kell félni, hogy magunkért kell élni, hogy lehet félelem nélkül, hogy nem a kitüntetések számítanak, hanem a nagy kép.
Azt mondják, hogy a tetteink két generációval később fizetődnek ki. Vagyis amit most teszünk, azzal majd az unokáinkra leszünk hatással. Vagyis a nagyszüleink cselekedetei a mi életünkben manifesztálódnak valamilyen módon. Sosem beszéltünk erről nagyapámmal, de érzem, neki köszönhetően, az ő példáját nem követve soha nem állnék semmilyen elnyomó hatalom szolgálatában.
Sem magánéletben, sem munkában.
Ha nagyapám most élne, megsimogatnám a homlokát, és megköszönném neki, hogy megmutatta, hogyan nem. És megköszönném, hogy mindentől függetlenül a világ legjobb nagypapája volt.
Repeszekkel a homlokában és a térdében.
Legutóbbi bejegyzések