Tudjuk, milyen nehéz szülőnek lenni

Bukdácsolunk itt együtt ebben a szülőség nevű feladatban mindannyian. Az is, aki a erősnek és szigorúnak látszik, aki gyengébbnek és engedékenyebbnek tűnik, az is, aki következetes, az is, aki kevésbé. Vidéki, fővárosi, kivándorolt, bevándorolt, elvált, visszatalált, egyedülálló, nevelő, nagyszülőkkel kisegített, bébszittert alkalmazó, sportos, elegáns, türelmes, türelmetlen, konzervatív, liberális, négygyerekes, újdonsült, apa, anya, mind ugyanazt szeretnénk: a legjobbat a gyerekünknek. 

Tudjuk, mit jelent beleállni egy új élethelyzetbe. Tudjuk, hogy az altatás egy végtelen várakozás, hogy az éjszakák legalább három évig egyszerűen megszűnnek, vagy észrevétlenül egybeolvadnak a nappallal. Tudjuk, mit jelent háromnegyed tízkor elzsibbadt lábbal a gyerekágy mellett ébredni, félkómásan kiosonva rálépni a leghangosabban sípoló játékra, válogatott káromkodást kiengedni az összeszorított fogaink között, majd újrakezdeni az egész procedúrát. 

Tudjuk, mit jelent komoly fejet tettetni, mikor a gyerekünk olyat mond, hogy majd beoson a kisiskolába, azt mondja az óvónőknek, hogy fent hagyta a kabátját, és berajzol magának néhány mosolyjelet. Tudjuk, hogy a reakciónknak súlya van, hisz nem dicsérhetjük meg egy alaposan kigondolt csalás jellegű tevékenységért, közben meg büszkén húzzuk ki magunkat, hiszen milyen firmákos gyerekünk van, a jég hátán is megél majd. Ugyanígy komolynak maradni, amikor valami olyan csibészséget csinál, amivel annak idején mi is próbálkoztunk, egyáltalán konzekvensen komolynak maradni, miközben mi magunk is ugyanolyan hülyegyerekbe’ vagyunk, amilyenek voltunk 17-20 évvel ezelőtt. 

Tudjuk, mit jelent a neten diagnosztizálni a gyerek bármilyen betegségét, életkorára jellemző viselkedését, fejlődési ritmusát, keresni a legjobb megoldást altatásra, ébresztésre, etetésre, játékra, büntetésre, kirándulásra, születésnapra, óvódára, iskolára. Tudjuk, mit jelent a bűntudat a kevés játék, a minimális együtt töltött minőségi idő, a túl sok kiabálás, mérgeskedés, türelmetlenkedés, a túl sok tévé, a túl sok ne csináld már miatt. 

Tudjuk, mit jelent kimerülni a nem könnyülő napi rutintól. Tudjuk mi rejlik minden “de annyira szeretem”-mel záródó sztori mögött. Felesleges is odabiggyeszteni, mind tudjuk, hogy idegőrlő a reggeli készülődés, a délutáni durcázás, az esti nem ízlik, a csak még egy csokit légyszi anya, a megállás nélküli kérdezés, válaszolás, a fejhangon kitartott kérdésostrom, a napi kétmilliószor felhangzó anya, a nem talált zokni, az elveszett sapka. 

Tudjuk közben azt is, hogy minden felemelt szülői hangban, hogy minden háromig számolokban, hogy minden még egyszer nem mondomban, hogy minden utoljára szólokban, hogy minden kiborítaszban, hogy minden elegem vanban benne van az évek óta tartó féltés, aggódás, gondoskodás, minden esti zokogás és önostorozás, minden megfőzött ebéd és megrendelt vacsora, benne van minden kétség, hogy jól döntöttem-e, benne van minden csinálhatnám jobban, benne van a bizonytalanság, benne van a nonstop anyaság és apaság.

Tudjuk, hogy milyen jó munkát végzünk, mégsem dicsérjük egymást soha. Pedig évek óta életben tartunk egy másik embert. Aki rendben fejlődik. Egészséges, érzékeny, világra nyitott, életrevaló, kedves, vagy épp undok, lassú felfogású vagy élesagyú, számokat szerető vagy inkább olvasó, zárkózott vagy barátkozó, fára mászó vagy homokban hasaló, mindenevő vagy válogató, adjuk át nekik az életet legjobb tudásunk szerint, fáradhatatlanul. Nem mondjuk, hogy jó anya, jó apa vagy, nem mondjuk, hogy büszke lehetsz magadra, pedig ugyanazok a kétségeink, félelmeink, ugyanazok az apróbb vagy nagyobb sikereink is. 

Mindegy, hogy szerintem a te gyereked kicsit nyápic, az se, ha te az enyémet túl szabadszájúnak látod, mert habár a körülmények és az adottságok mások, mégis ugyanazt akarjuk: boldog és értékes gyereket nevelni, közben jó szülőnek lenni. És mind tudjuk, hogy ez egyszerre a világon a legszebb és a legnehezebb feladat.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry