Amire a gyászom tanított

A legfontosabb, amit az anyám halála utáni gyászom tanított nekem, hogy lehet egészen másféleképp is szeretni. Szeretni úgy, hogy nincs már kit szeretni. Úgy táplálni a szeretetet, hogy aki iránt érzem, már nem létezik. Szeretni úgy, hogy nem várni viszonzást. Szeretni úgy, hogy közben minden jót tudok kívánni, még annak is, aki bánt vagy bántott. A gyász megtanít felnőttként szeretni. 

Nem eszeveszett, elvakult gyermeki rajongással. Nem egy kétségbeesett első szerelmes eszelős ragaszkodásával. Nem önző és akarnok módon, nem zsarnokian, nem felületesen, nem is indokolatlanul mélyen, hanem csak tisztán, nyugalomban, önzetlenül. A gyászban megtanultam, hogy azért sírunk, mert az emlékeket nem lehet megölelni. Megtanultam együtt élni a megváltoztathatatlannal, megtanultam együtt élni az örök vágyakozással egy olyan érintés után, ami már az emlékeimben is csak gyöngén él. Együtt élni az úgy elmondanámmal, a bárcsak elmondanáddal. 

A gyász megtanít lenyugodni. Megmutatja a különbséget fontos és lényegtelen között. Megtanít felismerni azt, ami számít, és azt is, ami nem. A gyász nemcsak a szívet tanítja meg szépen szeretni, hanem a szemet is élesen látni. A gyász megtanítja, hogy miért érdemes, és miért felesleges. Hogy mi a valós, mi a hamis. Hogy hol kell fejlődni, és hogy hol vagyok készen. 

A gyász megtanít értékelni. Át, újra és helyesen. Megmutatja, mit kell megbecsülni, és mi az, ami szükségtelen. Segít szelektálni. Mi újrahasznosítható, mit kell továbbadni, elajándékozni, mit kell megtartani, és mi az, ami mehet útjára. Megtanít rá, mit jelent a nem lehet túllépni rajta. Megtanít a veszteséget a magamévá tenni, ezt a különös és állandó hiányt a személyiségem részévé tenni. Megtanít kimondani, amit addig elhallgattam, és megtanít elhallgatni mindent, amit addig ész nélkül kimondtam. 

Megtanít a gyász felállni is. Összetörten, meggyötörten, kócosan, izzadságtól bűzölögve is felállni. Megtanít összerogyni is. Megtanít fájni, gyógyítani és gyógyulni. Harcolni és megadni magam, amikor az a bölcs döntés. Gondolkodni, amikor kell, és ösztönből lépni, amikor arra van szükség. 

A gyász megtanít nem figyelni többé az idő múlására. Megtanít csak a szemem sarkából sandítani az órára. Megtanít nem sietni, nem is maradni, megtanít a saját ritmusomban haladni. 

Megtanít atomjaira hullott szívvel új emberré válni. Darabokban lévő szívvel is szeretni.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry