Feltölt vagy lehúz? Ad vagy elvesz?

Vekengés. Így hívjuk a terapeutámmal az állapotot, amikor az ember szenved, és tudja, hogy szenved egy adott szituációban, de annak ellenére, hogy mindezt tudja, nem tesz semmit a helyzet megszüntetéséért, ellenben előszeretettel nyafog. Hogy mert az anyós, a főnök, az ex, a mostani, a leendő, a gyerek, az unoka, a nagypapa, az óvónő, a tanító, a hentes, a zöldséges, a parkolóőr, a buszvezető, a hülye biciklis a körforgalomban, tök mindegy, hogy ki, de valaki más mindig a hibás, az illető meg csak vekeng tovább, hogy véletlenül se kelljen megtennie azt, amitől annyira retteg: változtatni.

Azt mondják, ha valamilyen válaszúthoz érkezünk, legyen szó olyan komoly kérdésről, hogy valójában ki akarunk-e mozdulni este a csajokkal, vagy mondjuk arról, hogy be merünk-e vállalni egy ázsiai utazást, amikor apadóban a bankszámlánk, szóval kisebb vagy nagyobb horderejű kérdések előtt egyszerűen csak fel kell tennünk a kérdést magunknak: akarom? Ha a válasz igen, akkor az azonnal és egyértelműen jön majd. A legmélyebb bennsőnkből, saját magunk számára tisztán hallhatóan és jól kivehetően. Ha viszont hezitálunk, ha nem jön azonnal a válasz, ha már alkudozás van benne, az bizony egy szép, kövér nem, még akkor is, beleremeg a lábunk a gondolattól, hogy márpedig nem megyünk vasárnapi családi ebédre, bármennyire is készül a kedves mama, mert szeretnénk egyet pihenni otthon, vagy ha a nem egy főnöknek mondott nem, mert megint szabadnapon akar dolgoztatni, vagy ha a nem azt jelenti, hogy kiszállok egy számomra már nem kellemes kapcsolatból.

Elfáradnak barátságok. Párkapcsolatok is. De – minden álszentséget félretéve – igenis szeretjük szenvedtetni magunkat. Van, aki csak egy darabig, mert aztán egy krízis, kezelés vagy csak egy véletlen felismerés hatására fejlődni kezd, és úgy dönt, nem marad ott, ahol fáj, ahol a kín, ahol a gyötrelem. Mások viszont életük végéig képesek szenvedni és panaszkodni, vagyis vekengeni. Mert olyan könnyű a körülményekre, a minket körülvevő szereplőkre, olyan jó másokra fogni mindent. Olyan könnyű feltett kézzel azt mondani, nem az én hibám vagy nem rajtam múlt. Miközben nagyon is de. Az én hibám, és igen, rajtam múlik. Mindig, minden.

A módszer egyszerű: meg kell néznem, mit kapok az adott helyzettől. Feltölt a kapcsolat vagy lehúz? Fejlődöm vagy rongálódom benne? Épülök vagy sérülök? Szárnyalok vagy szenvedek? Ad vagy elvesz? Vágyom rá vagy szorongok a gondolatától?

Jó azzal az emberrel lennem, aki valaha a barátom volt? Van még dolgunk egymással, mióta más irányba haladunk és más ritmusban fejlődünk? Kell rángatnom magam után az egykorvolt társat, ha ő megrekedt? Dolgom és feladatom megmenteni valaki mást a saját boldogtalanságom árán? Mártírként akarom végigvekengeni az életemet, vagy inkább bátran teszek a saját boldogulásomért? Látom, hogy hol ér véget a másik élete, és hol kezdődik az enyém? Belátom, hogy az nem az én életem? Egyáltalán: merem megkérdezni, és merem meghallani magam?

Meggyőződésem, hogy nem szenvedni jöttünk erre a földre. Fejlődni jöttünk, és ebben a fejlődésben boldognak lenni is jöttünk. Azért jöttünk, mert itt lenni jó, mert az élet jó, mert fejlődni jó. Észrevenni, miben kell változatnunk, mire kell máshogy néznünk, mit kell meghagynunk és mitől elköszönnünk, hogyan lehet egyszer csak elkezdeni a bátran előrelépegetést, a hitet, az akarást, a jobbra vágyást. 

Ezekhez valamennyi hozzávalóval együtt bennünk van a kézség. Csak fel kell tennünk a kérdést: akarom? Akarom végigvekengeni az életemet? Vagy inkább kiveszem belőle, amit csak lehet?

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry