Amikor elgyászolni a szerelmet

Ami elmúlik, az meghal. Egy kicsit biztosan. Házasság, kapcsolat, szerelem, viszony. Ugyanúgy gyász és temetés jár neki, mint egy váratlanul vagy hosszú szenvedés után elhunyt halottnak. És ugyanúgy újat kell teremteni belőle, mint egy hozzátartozónk halálából. 

Minden szerelembe, kapcsolatba, házasságba a végtelenség reményével vágunk bele. Hogy ez lesz az, hogy ez az lesz, hogy mindörökké és a sírig is, és jóban is, meg rosszban is. Nincs benne az opció, hogy ezt majd befejezzük, elvágjuk, elfelejtjük, elsiratjuk, a remény és a hit van csak benne, hogy fejlődünk együtt addig, ahonnan már nem lehet fejlődni tovább, tudni fogjuk, hogy melyikünk hogyan a tojást, megvesszük az összes kötelező közhelyes, majd egyre személyre szólóbb, végül újra közhelyes karácsonyi ajándékot, vitatkozunk mindenen, amin csak szokás, legalább egyszer egymásra csapjuk a kocsi- vagy a lakásajtót, leszünk majd feldúltak és megnyugvók is, lesz majd családunk kutyával, macskával, gekkóval és madárpókkal, hűséges porcicákkal, elgondolunk magunknak költözködést, építkezést, kibékülést, összeveszést, szeretkezést, elengedést, együtt elalvást és kanapén ébredést, elreméljük minden kis titkos álmunkat nagyszabású lánykéréssel, egypetéjű ikrekkel, tengerparti esküvővel és megszokott ölelésekkel, odavágyjuk a kanapéra a közös olvasást, a tortaevést, az elutazást, hisszük, hogy csak egyre jobb lesz, egyre nyugodtabb és egyre természetesebb, de van, hogy a szerelem, a kapcsolat, a házasság nem a végtelenbe vagy alább, hanem csak eddig és netovább, halálos lesz, mint egy autóbaleset, vagy egy rákos daganat, egy kiszeretés, egy megunás, egy nem elég jó, egy megvagyunk, egy nem fejlődünk, egy nem haladunk, egy nem maradunk, egy hova tartunk, van ok halálra szerelemben, kapcsolatban, házasságban is, és el kell siratni, akárhogy ért véget is.

Mindegy, hogy kirakott, vagy te mentél, mindegy, hogy mindig vagy soha nem szerettél, mindegy, hogy elmúlt vagy csak elakadt, mindegy, hogy ki ment el és ki maradt. Gyászolni kell, engedni, hogy fájjon, hogy a szenvedés minden sejtet átjárjon, mert úgy lesz csak tiszta majd az új kezdet, és lehet, hogy már ezerszer újrakezdted, de minden kis halállal több leszel, míg egyszer az igazi mindörökké és sírig téged szerető vesz el. 

De addig gyászolni kell minden alkalommal, gyászolni haraggal, gyászolni könnyel, vitatkozni minden hatalommal, hagyni kell, hogy elvigyen a korábban nem érzett érzés, hogy ha jön egy még jobb, már ne legyen kérdés. 

Gyászolni kell, de csak kicsit kell belehalni, hogy aztán tudj majd feltámadva még többet akarni.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry