Amikor ott ültek

Nyugodt volt. Hosszú ideje most először nem érezte a gyomorideget. Nem érezte a kellemetlen, félelembe hajló izgatottságot. Nem érezte az aggodalmat a jövőjével kapcsolatban. Nem hallotta a halványra kopott, ezerszer feltett, soha meg nem válaszolt kérdéseit. Nem érdekelte semmi, csak az, hogy sose érjen véget az a pillanat. Három éve várt a viszontlátásra. 

Három éve élte úgy a mindennapjait, hogy az a két nem tökéletes, de csodálatos éjszaka emléke a legváratlanabb helyzetekben söpört el minden jelen idejűt. Mindegy volt, hogy a gyerekét fürdette, hogy a körmét lakkozta, hogy főzött, kukát ürített, bevásárolt, tökéletesnek hazudott hétvégén élvezte a wellnesst, moziban ült vagy koncerten fröccsözött, bármikor képes volt bevillanni egy-egy kép a múltból. Abból a két nem tökéletes, mégis varázslatos éjszakából. Amikor a legboldogabb és a legszabadabb volt. Amikor együtt nézték a csillagokat és pálinkáztak, és nevettek és beszélgettek az erkélyen. Abból a két éjszakából, amiken nem volt minden tökéletes, de amiken minden csók tökéletes volt. Bevillant az első csókja, amire már három éve is kilenc évet várt. Az első csók, ami a valaha volt legtökéletesebb első csók volt. Vagy csak az elmúlt három év tette azzá, abban nem volt biztos. De voltak részletek, amik tisztán megmaradtak a fejében. Ahogy megfogta a tarkóját. Ahogy nyelvével végigtapogatta a száját. Ahogy később habzsolta minden porcikáját.

Ahogy azt mondta elképedve: mennyi hajad van. Ilyenkor mindig arra gondolt, most hogy odalenne a háromszor olyan hosszú hajáért, s arra is gondolt, hogy most még inkább megdöbbenve állapítaná meg, mennyi haja van.

Három éve a legképtelenebb szituációkban törtek fel benne az emlékek, amik talán sokszor csak az ő agyában születtek. Az érzés, hogy ott fekszik valaki mellett, aki tényleg kíváncsi rá. Aki elmegy vele cigit venni, aki hagyja rágyújtani az erkélyén, akivel egyforma zenét hallgatnak. Aki mellett semmi sem furcsa, akivel minden annyira természetes. Akivel minden annyira nyugodt. Akivel minden annyira jó. 

Három éve várta, hogy újra jó legyen. Minden pokoli napján csak az adott erőt neki, hogy tudta: van még dolguk egymással. A két nem tökéletes, de mégis csodálatos éjszaka részletei sokszor összemosódtak benne, nem emlékezett már rá pontosan, melyiken mi is történt. Emlékezett a tésztasalátára, a fél literes sprite-os flakonból töltött pálinkára, az ehető szobanövényre, amit ajándékba vitt, a meseszép testre, amelyik fehér pólóban nyitott ajtót, a kutyára, amelyik kiszaladt hozzá a liftbe, egy nem túl jól sikerült szeretkezésre, egy finom előjátékra. Emlékezett rá, hogy egyszer eljött éjszaka, egyszer meg ott aludt, még tízórait is kapott, spenótos táskát és sajtos pogácsát. Emlékezett arra is, hogy jó volt mellette aludni, nem horkolt, nem csikorgatta a fogát, nem beszélt álmában, nem rugdosott, csak aludt – fegyelmezetten. Nem emlékezett rá pontosan, hogy mikor mi történt, de az egész emlékcsomagot masniként átkötő érzést semmivel sem tudta összetéveszteni: ő a férfi, akivel jó lenni. 

A férfi, aki jó. 

És most ott volt, egy belvárosi pizzéria asztalának másik oldalán az ember, akiből ömlött kifelé a jóság. 

Vagy csak 180 centiméternyi illúzió.

 

Részlet egyik készülő könyvemből.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry