Közzétéve: 2019.09.24. | Kőváry Anett
- Anya, néha már nem is emlékszem nagyi hangjára.
- Tudom, kis szívem, nagyon picike voltál, amikor meghalt. Szoktál rá gondolni?
- Igen.
- És olyankor mire gondolsz?
- Hogy Olaszliszkán labdázunk.
- És szerinted most hol van nagyi?
- Hát a mennyországban.
- És kivel van ott?
- A többi régi meghalottal. A te nagypapáddal!
Az első perctől nem volt kérdés, hogy őszintén és nyíltan beszélünk a lányommal anyukám haláláról. Kilenc nappal a negyedik születésnapja után történt, a gyerekpszichológus tanácsára azonnal elmondtuk neki. Itt voltunk mindketten, az apukája és én is, érezze, hogy számíthat ránk. Felajánlottam neki lehetőségeket, döntse el, hogy nagyi szerinte a csillagokban, a szélben, a napsütésben, a ködben, a hóban, az esőben él-e tovább, vagy a felhőkbe, esetleg a mennyországba költözött. Nem mondta el azonnal a választását, csak annyit kérdezett, akkor most nézhet-e már mesét.
Számára akkor, abban a pillanatban ennyit jelentett egy közeli hozzátartozó halálhíre: egy megfoghatatlan, de érezhetően szomorú eseményt, amitől – gyönyörű szimbolikával – viszont az élet megy tovább, megbeszéltük, jöhet a mese. Sem akkor, sem azóta sem kezeltük tabuként a dolgot, mindig őszintén elmondom neki, ha hiányzik anya, ha a halála miatt vagyok szomorú, és van, hogy arról is kérdez, egyszer én is meghalok-e, és ő is meghal-e. Eleinte kényelmetlenül éreztem magam, és szívesen elintéztem volna a témát annyival, hogy jaj, butaság, ne is beszéljünk erről, de képtelen lettem volna hazudni neki. Plusz dolgozott bennem a tudatosság is, szeretném, ha másféle kapcsolata lenne az elmúlással, mint amilyen nekem volt. Szeretném, ha nem, vagy csak akkor szorongana miatta, amikor az indokolt, szeretném, ha nem lenne valami túlmisztifikált, titokzatos téma a számára.
Semmit nem tudtam az anyám gyászáról, amikor gyerek voltam. 15-16 éves lehettem, amikor nagymamám meghalt, dédnagyanyám után az ő halála volt a második elmúlásélményem. Emlékszem rá a koporsóban fekve, halovány emlékképeim vannak magáról a szertartásról is, de arról, hogy anya hogy élte meg mindezt, semmit nem tudtam, és már nem is fogom megtudni. Csak azt tudom, hogy az addig természetes és vidám dudorászása, énekelgetése eltűnt, sokáig járt feketében, és hirtelen nagyon ráncos lett az arca. De fogalmam sincs, mit érzett, milyen félelmei voltak, voltak-e pszichoszomatikus tünetei, képzelt betegségei, pánikrohamai, rettegett-e az elmúlástól, változott-e az énképe, a személyisége, megbölcsült-e, megerősödött-e a történtektől. Igaz, hogy akkoriban legvadabb kamaszéveimet éltem, talán nem is lett volna alkalmas az időzítés mély beszélgetésekre, így visszagondolva mégis jó lett volna érezni és tudni, min megy át az anyukám.
Nem vonom be minden érzésembe a gyereket, de őszintén válaszolok neki, amikor kérdez. Elmondtam neki, hogy igen, egyszer ő is meghal majd, és én is, de mindent megteszek azért, hogy ez esetemben minél később következzen be. Elmondom neki őszintén, hogy egészségesen élek, odafigyelek a testemre és a lelkemre, mert szeretnék majd az unokáival játszani, vagy ha nem lesznek majd gyerekei, akkor annyi időt vele tölteni, amennyit csak szeretnénk. Elmondom neki őszintén azt is, hogy az ő saját halála még nagyon messze van, és egyelőre nem igazán kell ezzel foglalkoznia, törődjön csak azzal, hogy boldog legyen, és élvezze élete lehetőleg minden napját. Nem megyünk bele mélyen a sztorikba, általában egy-két mondat elég neki a témából, majd folytatjuk a Kockacukor Lovassuli történeteit.
Olyan ritmusban haladunk a kérdéssel, amilyet ő diktál. Nincs megúszós és buta mellébeszélés elutazásról, elköltözésről, isten tudja, miről, csak őszinteség van. Ez a legtöbb, amit tehetek azért, hogy haláláig biztonságban érezze magát, bízzon az életben, és amennyire lehet, természetes legyen számára az elmúlás.
Legutóbbi bejegyzések