Közzétéve: 2019.09.23. | Kőváry Anett
Elképzelésekkel kezdődik, tervekkel folytatódik, majd finom kompromisszumok után ronda és mindenképp fárasztó megalkuvásba megy át – ez a szülőség. Az egyedülálló szülőség pedig mindez hatványozottan. Egyedülálló szülőként hétvégén pedig már-már életveszélyesen. Egyedülálló szülőként, hétvégén, több gyerekkel – ebbe nem is szeretnék belegondolni.
És nem, nem a gyerek életére veszélyesen. A szülőére. 48 óra egyedül, a gyerekkel, felér egy katonai kiképzéssel. Mert nincs szünet, nincs pihenő, nincs váltótárs, nincs még egy felnőtt, és egy idő után, igen egy idő után nincs levegő. Nem tudom, kamasz gyerekkel könnyebb lesz-e vagy még durvább, azt viszont tudom, hogy a mi elmúlt hat évünkben nem volt olyan szakasz, amikor egy szombat-vasárnap úgy igazán fellélegzés lett volna.
Már szombat reggel elkezdődik a néma alkudozás az egyedülálló szülőnek önmagával: vagy marad még az ágyban egy kicsit egyedül, igény és fáradtsági szint szerint választva nyitott vagy csukott szemet, megkockáztatva, hogy a gyerek többször is kikölcsönzi a videótárból a minősíthetetlenül buta című, de meglepően kedves Rock Csont mesét, vagy pedig minden felhalmozódott stresszt és pihenés utáni vágyat leküzdve kivánszorog a nappaliba, hogy elvegye a gyerek kezéből a távkacspolót, és beállítsa a gyerekzárat, amiről úgy gondolta, egyelőre szükségtelen használni. Nem könnyű választás, és még csak reggel háromnegyed nyolc van.
Miután a házi mozigépész kedvét megfelelő lendülettel elvettem attól, hogy a korainál is koraibb Spielberget játsszon a kanapén, jöhet az újabb dilemma: előbb az életerővel felöntött kávé, ami talán a szemet is kinyitja, vagy pedig az énidő és az öntörődés jegyében egy könnyű jóga, esetleg torna.
Ekkor váratlanul segítségemre siet az előszobában az előző két napról felhalmozódott, derekasan és alaposan összefüvezett, sározott, homokozott, krétázott és vízfestékezett gyerekruha kupac, mely szinte kétségbeesetten kiabál tisztításért. És tudom: ha nem kerülnek időben a gépbe a ruhák, akkor nem fognak időben megszáradni, ez a szeptember végi, még nem fűtünk idő pedig a legrosszabb a teregetés szempontjából, mert se kint, se bent nincs elég meleg a száradáshoz, szóval ki kell használni a tűző napos órák számát, ami teraszunk elhelyezkedését számítva az őszi napforduló környékén napi egy.
Győz a kötelességtudat és a Vanish szappan, amint végeztem, kezdődhet is a kedvenc játékom: mit együnk – most épp reggelire. Miután elképesztő tudatosan (nem) és óriás kedvvel (sem) elkészítem a bundáskenyeret neki, az ehetetlen barnarizskását magamnak, megbeszélem a továbbiakat a gyerekkel, közben bedobom a beszappanozott ruhákat a gépbe, eldöntöm, hogy majd este jógázom, elpakolom a reggeli romokat, villámgyorsan kiporszívózom, ágyneműt húzok, megállapítom, hogy törölgetni is kellene, félig rendet rakok a gardróbban, teregetek, közben próbálom a gyerekemet lefoglalni azzal, hogy számolja meg a különböző színű ruhadarabjaimat, hajtogasson, dobáljon, vagy gyűrjön össze bármit, csak ne szenvedjen, mert ahogy nekem a pihenés, úgy neki az önálló játék nem megy valahogy hétvégente.
Mire fél 12, már jöhet is a kedvenc játék újabb köre: mit együnk ebédre. Legyen gyors, tápláló és olcsó, még akkor is, ha – ahogy azt korábban írtam – ebből egyszerre általában csak kettő teljesülhet. Az a jó a főzésben, hogy a lányom egyfolytában és szó szerint a seggemben van közben, véletlenül sem hagy egyedül, nehogy egy percre is elveszve érezzem magam azon a három négyzetméternyi területen. És a seggemben levés a legkevésbé sem írói túlzás ebben az esetben, mert ahogy írom, azt úgy is kell érteni: bújik belém, csüng és lóg rajtam, ami így belegondolva teljesen jogos is, hiszen már délután fél egy van, de még egy percet sem tudtunk mindkettőnk számára hasznos és értelmes elfoglaltsággal tölteni.
Nem gond, fél kettő után nem sokkal már le is tudom venni a pizsamát, hogy végre megtisztálkodjak, már csak el kell pakolni az ebéd utáni csatateret, amint végeztem, indulhatunk is bevásárolni. Kell pár új dolog a háztartásba, így lesz belőlem is szombati ikeázós anyuka, mint annyi más sorstársamból, de mentségemre szóljon, hogy évek óta nem jártam arrafelé, és nem akarom tovább úgy fordítani a paplant, hogy ne látszódjon a lyuk a huzaton.
Délután négyre végzünk is, egy kávét magamnak, egy sütit neki szinte kötelező megengednem, fél ötre hazaérünk, kipakolunk, becuccoljuk a szárítóról a ruhákat, amik már újra vagy még mindig nyirkosak, mégiscsak be kell indítanom a fűtést, de mintha a fogamat húznák, otthonról hozott szorongás ez a fűtésszezonban, mennyi lesz a gáz, mennyivel lenne olcsóbb a fa, de megfagyni csak nem fogunk, meg nehogy már a konfortérzetünkön spóroljak, úgyhogy csűröm is a termosztátot a már-már trópusi 22 fokra, dobálom a radiátorokra a nedves cuccokat, mert kurva élet, hogy nem mosom ki még egyszer az egészet, ha bebüdösödnek.
Negyed hatra kellően fáradt és motiválatlan vagyok, szeretnék japán palacsintát sütni vacsira, jó lesz helyette a virsli is zöldségekkel, itt adom meg magam először igazán, és bármennyire szeretnék jó, a vizuális tartalmakat maximálisan kontroll alatt tartó anya lenni, muszáj bekapcsolnom a tévét, hogy ha nem is minőségi, de legalább együttöltött időnk legyen, összebújunk, ő boldog, mert mesét néz, én boldog, mert ő boldog, de persze kezdem az önmarcangolást, hogy milyen anya vagyok én, hát ilyen, elfáradt.
Kis tévé után fürdés, meseolvasás, elalvás – neki, nekem jöhet az otthoni edzés, mert nem hagyhatom el magam, ezzel hálisten a nap zárására is jut egy kedves dilemma: torna vagy pihi, persze, hogy torna, mert amíg nyitva a szem, addig dologidő van, majd vasárnap pihenek. Vagy megcsinálom a gyerek gardróbját is, befejezem az enyémet, főzni legalább már nem kell, talán törölgetésre is lesz idő, délután kisvasút, Normafa, játszótér, erdei séta, vattacukor, tele van homokkal a bugyim, anya, kisvasút, vacsi, hajmosás, körömvágás, gyors elalvás tőle, kicsi sírás tőlem, nem baj, majd hétfőn pihenünk.
Valamelyik hétfőn biztosan.
Legutóbbi bejegyzések