Közzétéve: 2019.09.22. | Kőváry Anett
És egyszer csak kijött a saját anyám a számon. Hogy mert én ennyi idősen már szendvicset csináltam magamnak. A berögzült minták ellen folytatott harcom kellős közepén álltam, önmagam által legyőzve, megsemmisülten. Pontosabban ültem, mert ez megint egy olyan szombat volt, ami pihenés helyett úgy ütött ki, mint szebb napjain Floyd Mayweather az ellenfeleit. Ültem a gyerekem mellett az ágyon, és zúdítottam rá anyám mondatait. Egyszerre éreztem a lányom lelkét is, tudtam jól, hogy melyik szó mit vált ki benne, nem tudtam abbahagyni. Tudtam, hogy mindenre lenne válasza, de nem felesel, ez tovább döngölt a hálószobánk megszégyenített csatamezejébe.
A legfélelmetesebb a gyerekemben, hogy a leghangosabb vita alatt is úgy állja a tekintetemet, hogy attól az én térdem roggyan meg. Néz, csak néz, pislogás nélkül néz a szemembe azzal a gyönyörű, különleges tekintetével, érzem, hogy sehol nem vagyok az ő tisztaságához képest, hogy ez a gyerek hatévesen olyan bátor, amilyen én talán soha nem leszek, nem veszi le rólam a szemét, nem néz félre, csak fürkészi a lelkemet, beleáll minden szavamba, én pedig nem találok más eszközt, mint egy mondatot, ami negyven éve is idejétmúlt volt már.
De pontosan ez a minta csapdája, hogy tudjuk, milyen veszélyes, milyen mélyen tudja megsebezni a másikat, mégis kimondjuk, mert beleivódott az agyunkba, ott van minden sejtünkben minden fals és hülye reakció, cipeltük magunkkal évtizedeken keresztül a példabeszédet, hogy bezzeg az én időmben, és mélyről, szinte magától jön az ultimátum, hogy amíg te nem, addig én sem. De legalább már az érzelmi zsarolás elmaradt. Nem volt borzasztóan csalódott vagyok, nem volt nagyon fáj, ahogy viselkedsz, nem volt miért csinálod ezt velem.
Annyit tudok azért már magam és a minták működéséről, hogy mik azok a kulcsmondatok, amiket semmiképp, és melyek, amiket mindenképp el akarok mondani a gyerekemnek egy-egy kényes helyzetben. Hogy például teljesen mindegy, mit csinál, mennyire vagyok rá mérges, imádom őt, mindennél jobban szeretem, és ez sosem kérdés. Tudnia kell, hogy a szeretetem nem függ a tetteitől, hogy egy meggondolatlan lépés miatt nem fogom kevésbé szeretni, még ha arra a napra elegem is lesz belőle. Tudnia kell azt is, hogy nem kell tennie semmit a szeretemért, mert az egyszerűen van, megkérdőjelezhetetlenül és elfogyhatatlanul. Nem amiatt szeretem őt, mert megterít vagy mert elpakol, hanem amiatt szeretem, hogy a gyerekem, hogy egyszeri és megismételhetetlen, minden jó és rossz cselekedetével együtt.
De tudnia kell, hogy piszok fárasztó reggeltől estig a hátamon pörögni. Tudnia kell, hogy egy-egy átgondoltabb tettével megspórolhat bosszúságot, plusz munkát. Tudnia kell, hogy mi az a következmény. Azt is tudnia kell, hogy mire képes, és hogy amire képes, azt nyugodtan megcsinálhatja, mert csak az anyja vagyok, nem az inasa. Közben meg tudnia kell azt is, hogy nem hiszem magam istennek, hogy tudok tőle bocsánatot kérni, hogy belátom, ha kicsit túltoltam. Példabeszédet, ultimátumot, elvárást.
És talán a belátás az egyetlen, amivel harcolni lehet a veszélyes minták ellen.
Legutóbbi bejegyzések