Megtanulni a leckét

Megtanulni a leckét

Azt mondják, az embernek elég az életben csak egyszer pofára esnie, mert ha rögtön megtanulja a leckét, akkor nem lesz több mélypont. Persze, ha mindent ugyanúgy csinál tovább, mint addig, akkor jön majd az újabb figyelmeztetés. Ha viszont rögtön átment a tananyag, akkor igazi csodák következnek. 

Azt is mondják, hogy minden ember életében történik valami meghatározó, sorsfordító, úgy 28-31 éves kora között, mert hogy a Szaturnusz ennyi idő alatt tér vissza abba a pozícióba, ahol születésünkkor volt. Vagyis 28-31 éves korunk környékén általában van valami, ami padlóra küld, ami arcon vág, ami megváltoztat, ami elvág, de ami egyszerre lezár, figyelmeztet, új irányt mutat, felelősségvállalásra tanít.

Pont 30 éves voltam, amikor teherbe estem, 31 pedig, amikor kis magzatommal a méhemben kirúgtak a rádióból. Három vagy négy évet tölthettem az ország akkor leghallgatottabb rádiójának legnépszerűbb reggeli műsorában, majd ott álltam 9 hetes terhesen munka, álmok és tervek nélkül. Úgy küldött padlóra az élet vagy a Szaturnusz, lényegében mindegy is, hogy azt még egy-két évvel később, a szülés utáni depresszióm tombolásakor is éreztem. Igazságtalannak, kegyetlennek és végzetesnek hittem az akkori pofont, ami visszatekintve kicsit még mindig brutálisnak tűnik, de ha az akkor nem történik meg, akkor biztosan nem lennék most az, aki. 

Addig egy nagypofájú, meggondolatlan, magát tévedhetetlennek gondoló, okoskodó kis picsa voltam, ijesztően hatalmas egóval. Boldog és büszke voltam rá, hogy Borsod eldugott kis fészkéből önerőből, tanulással és küzdéssel jutottam el az országos rádió reggeli műsorába, és akkoriban eszembe sem jutott, hogy ennek nem így kell lennie. Aztán jött a döbbenet 2013. január 31-én: holnap már nem kell bejönnöd. Nem voltam jó katona, így visszagondolva igazából csodálkozom, hogy nem küldtek el hamarabb, mert mentem a saját fejem után, hiszen objektivitást tanultam a hírszerkesztésről, nekem aztán nem mondhatta meg senki, mit mondjak be a hírekbe és mit ne. Próbálkoztak többször is, szép szóval nem ment, ment hát csúnyával. Emlékszem, álltam ott a Pénzverde lepattant lépcsőjén, jövőkép nélkül egy kilenchetes magzattal a méhemben. 

Hat évvel, és néhány hónappal később, 2019. szeptember 20-án egy másik lépcsőn álltam, újra munkahely és most mindenféle magzat nélkül, de boldogan, felszabadultan, tele tervekkel, álmokkal és elképzelésekkel. Lehetetlen lenne felsorolni, mi minden történt az elmúlt hat évben, ami viszont az én utam szempontjából a legfontosabb: megtanultam a hatalmas leckét. Végigcsináltam egy súlyos depressziót, egy szakítást, új életet kezdtem a gyerekemmel, akiből jövőre már iskolás nagylány lesz, eltemettem az anyámat, vesztettem el barátokat, küzdöttem magammal, kerestem az utamat, és közben kitartó harccal legyőztem az egómat. Ennek köszönhetően lettek új barátaim, szórakoztató flörtjeim, új céljaim, jógaoktató végzettségem, boldogabbnál boldogabb pillanataim a gyerekemmel, minden korábbinál meghittebb viszonyom magammal. 

Ami évekkel ezelőtt bénító kirúgás volt, az most megszabadító felmondás. Akarok, tudok és merek is a saját utamra lépni, mert – hála a leckének – képes vagyok már magamra, a lelkemre, a szellememre, és nem az egómra hallgatni. Tudom, hogy lesznek rázós időszakok, de nem félek már az újabb padlóra kerüléstől, mert aki egyszer megjárta a poklot, az nem kerülhet vissza oda. 

Kemény meló volt, van is még hátra belőle bőven, de itt már én döntöm el, kit és mit engedek be az életembe, mibe mennyi energiát fektetek, miben hiszek és miben nem. Jó, a pofám még mindig nagy, van ugye, ami nem változik. De megtanultam, hogy csak akkor használjam, amikor szükséges. 

Sok minden mást is megtanultam, amik közül talán a legfontosabb, hogy tudom már végre, ki is vagyok. És azt is, hogy megérdemlem a csodákat.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry