Közzétéve: 2019.09.19. | Kőváry Anett
Az a trükkös a halálban, hogy még akkor sem hiszed el a közelségét, amikor ott ülsz mellette a kórházi kisszéken.
Van persze valami csodálatos abban az életigenlésben, ami visz előre mindannyiunkat, abban a megdönthetetlennek gondolt hitben, hogy márpedig örökké élünk, ami miatt még akkor sem tudatosítjuk az elmúlást, mikor az anyánknak már csak napjai, hetei vannak hátra. Természetes, hogy ezt a csodálatos játékott itt a bolygón végtelennek, önmagunkat pedig halhatatlannak hisszük, hát másképp fel se kelnénk az ágyból hétfő reggelente. Kedden se annyira.
Néha megtorpanva, máskor lendületesen vánszorgunk vagy robogunk egyre beljebb és beljebb az ismeretlenbe, kitűzünk és elérünk célokat, vagy épp elbukunk vonyítva, de időnk legnagyobb részében eszünkbe se jut, hogy egyszer végleg kiszállunk. Ha pedig eszünkbe is jut, úgy teszünk, mintha velünk nem történne meg.
Nem véletlen, hogy olyan kíváncsian fürkésszük azt, aki már került valamilyen kapcsolatba az elmúlással, hiszen azzal az illető sebezhetősége és halandósága válik nyilvánvalóvá, miközben mi magunk továbbra is áttörhetetlen páncélt hiszünk teljes lényünk és életünk körül. Ahogy Márai írta:
„Magatartásod a gyászban és csapások közepette szabjad ez igazsághoz. Soha ne mutass fájdalmat a világnak. Gőgöt és büszkeséget se mutass. Ne tagadd önmagad előtt a fájdalmat, de tudjad, hogy a fájdalom és a csapás mindig bukás is. Az emberek így gondolkoznak: ‘Meghalt valakije, aki fontos volt számára, akit szeretett; lám, megbukott ő is.'”
Aki gyászol, akinek fáj, az a többiek szemében bukott ember. Azt megérintette a vég, az már nem sérthetetlen, az már nem örök életű – kívülről és belülről sem.
Még anyám kórházi ágya mellett ülve sem hittem, hogy ez velünk valóban megtörténhet. Hiszen jó étvágya volt, nem fogyott, a különböző zajokhoz mondjuk már nem tudott jelentést társítani, de nem úgy nézett ki, mint egy haldokló. Ültem az ágya mellett az egyik nem szakadt farmeromban, fehér pólóban és a szürke, kötött pulcsimban, amit annyira szeretett rajtam. Kérdezgette, mi van Gabiék esküvőjével, mi van Olíviával, mi van a göröggel, mikor utazom hozzá. Időérzéke már nem volt, de időnként erről is azt hazudtam magamnak, mellékhatás csak, elmúlik, ahogy jobban lesz.
Akkor tapasztaltam meg, milyen csodálatos is az elme. Egyszerűen nem vesz tudomást arról, amivel nem tud mit kezdeni. Tudtam, hogy meg fog halni az anyám, mégsem voltam képes felfogni. Felváltva voltak pillanatok, amelyeknek minden zamatát próbáltam megjegyezni, és olyan helyzetek, amikben teljesen természetes volt, hogy úgyis minden rendben lesz. Mint azon a szeptemberi délutánon, amikor ott ültem mellette.
Nem tudtam az együtt töltött időből feltankolni az anyám halála utánra. Még a rák sem tudja kiölni a hozzátartozóból a bizakodást, a reményt, hogy talán mégsem úgy lesz. Az nem úgy van, hogy akkor most betárazok az együttlétből a későbbiekre, az azutánra, amikor már nem lesz. Nem lehet egy befőttesüvegben eltenni boldog pillanatokat az utolsó baracklekvár mellé. Jézusom, dehogy. Mert ha benne vagy, nem fogod fel. Ha ugyanis fel tudnád fogni, abba egyszerűen belehalnál, vagy legalább is beleőrülnél.
Haldoklót kísérni nem szüntelen zokogás és kesergés, nem tudatos felkészülés a megváltozott élethelyzetre. Hiszen fogalmunk sincs, mi és hogy lesz azután. Hanem fojtogató bizonytalanság, amiben egyik nap temetést tervezünk, másik nap meg azt kérdezgetjük magunktól, miért ne gyógyulhatna meg mégis.
Nem sírtam, talán akkor épp nem is féltem. Beszélgettünk tovább, mondta, hogy menjek nyugodtan a dolgomra, siessek Olíviához.
Én pedig szót fogadtam, mert akkor épp pont abban hittem, hogy az anyák nem halnak meg.
Legutóbbi bejegyzések