Vacsora kétezerszer

Közzétéve: 2019.09.17. | Kőváry Anett

Anyaságom eddigi éveiben majdnem kétezerszer kellett kitalálnom, mi legyen a vacsora. Esküszöm, megpróbáltam!

A hatéves gyerekem életéből vegyük le az első évet, mondjuk azt, hogy megúsztuk anyatejjel, meg gusztustalan pürékkel, amiket amúgy megszállottan magam készítettem biozöldségekből, biogyümölcsökből, jégkockatartóban porciózva tároltam, voltak csirkehúskockák is, de ezzel most ne foglalkozzunk, egyszerűen csak vegyük el az első évet, számoljunk anyaságom öt évével. 

Öt év, az 1825 nap. Ebből vegyük el nagyvonalúan hasraütve azokat a napokat, amiket még életében – halálában hülyeség is lenne – anyánál vagy vele töltöttünk, mert ő ugye anya (volt), megcsinálta a húszezredik vacsoráját is a gyerekemnek, na meg azokat is, amiket a lányom az apjánál töltött, tehát legyen mondjuk öt év mínusz 250 nap, az 1575 nap. 

1575 nap, az minimum 1575 vacsora. Ebből elenyésző számú további levonandó a kimenős estéim összege – amekkora partiarc vagyok, volt úgy három este, amit házon kívül töltöttem. Jó, ez nem igaz, mert a versenyhétvégéken soha nem kellett magamra főznöm, de még így sem mérvadó a megúszós esték száma. Főleg, hogy az esetek nagy százalékában nem eszünk egyformát, vagyis az 1575 vacsorából levont konyhamentes estéket tökéletesen kiegyenlítik a dupla vacsik. Amikor magamnak hús-, szénhidrát-, fehérliszt-, cukor-, tejtermék-, paradicsom-, zsír-, tehát gyakorlatilag íz- és élelmiszermentes ételt készítek és fogyasztok el étvágyhoz közel sem hasonlító kényszerrel, neki pedig tejbegrízt csinálok kakaóporral. (Nem gyakran!) Bátran lövök fölé, mivel még mindig több tehát a dupla vacsi, mint a zéró vacsi, úgyhogy számoljunk még plusz 300 adag étellel. 

1875 vacsora – egy gyerekét egyedül nevelő anyának. Nagyobb létszámú család és idősebb gyerekek esetén értelemszerűen még több. És ez csak öt év termése. 1875 tálalás, melegítés, és ami mindent megelőz: ötletelés. 

Az anyás etapokon általában öt napra kell egyhuzamban terveznem, vagyis vagányan válogathatok az állandó étlapunkon szereplő nyolc ételből. Paradicsomos tészta, májkrémes zsömle, melegszendvics, hotdog, halrudacska, brokkolikrémleves, lecsó, paradicsomos káposzta – szerencsémre utóbbi kettőt imádja, ami – mint nemrég megtudtam – nem annyira jellemző a gyerekeknél. Az ősszel együtt pedig beköszönt a sütőtökszezon, ami nálunk főnyeremény, mert hálisten simán sütve, krémlevesnek elkészítve, rizóttóként is abszolút favorit, úgyhogy újabb pipa. A biztos jolly jokernek számító borsófőzelék itt nem játszik, a tejbegrízzel pedig óvatosan bánok, valahogy nem érzem annyira menőnek éjszakára, az a félelmem hogy cementként köt meg reggelre szegény gyerek gyomrában. 

1875 vacsorából tehát előrébb vagyunk nagyjából 9-10-zel. Már csak 1865 este marad, amit kreatívan, teljes értékűen, táplálóan, finoman és főképp gyorsan kell megoldanom. Amikor olyan bátrakat húzok, mint a mai rakott karfiol – ez is máris két változatban, neki hússal, magamnak gombával -, kénytelen vagyok a sorsra, és gyerekem gyorsan változó ízlésére bízni magam. Esküszöm, ilyenkor remegő térdekkel tálalok, magamban közben az összes felmenőmhöz, valamennyi hitrendszer összes atyjához fohászkodom, hogy ne hangozzon el a mondat: anya, bocs, de nem ízlik. És mindig hozzáteszem az égre nézve: kérlek, csak ma ne! 

Másnap aztán újrakezdődik az agyalás, a megállás nélküli tervezés: mi van a hűtőben, mi volt előző nap, amit akarok, ahhoz kell-e boltba menni, érdemes-e próbálkozni vele, volt-e már példa rá, hogy megette. Közben alkudozom magammal, hogy mostantól tudatosan kezelem ezt az ügyet, úgy rakom majd össze a menüt, hogy a maradékot is hasznosítani tudjam, és igenis még jelentősebben visszafogom a feldolgozott élelmiszerek használatát.

Aztán amikor giga lelkiismeretfurdalással kísérve végignézem, ahogy kétpofára falja a ketchupos hotdogot, és még repetát is kér belőle, akkor én kacsintok az égre és súgom oda mosolyogva: ma nem. 

Majd a következő kétezer vacsoránál tudatoskodunk.