Közzétéve: 2019.09.13. | Kőváry Anett
Egy autónyi használt ruhát válogattunk át, hajtogattunk össze. Rendrakó, lezáró telihold van, hajtott is bentről valahogy a káoszrendezés iránti vágy. Hat éve halmozódtak a szebbnél szebb darabok, a megkönnyebbüléssel együtt viszont valami másfajta érzés is elfogott a kinőtt holmikat nézve.
Az egyikben Olaszliszkán fotóztam, a kék kiságyban állt. A sárga kis fejpánt, sárga tunika, sárga leggings volt rajta. Édesem, hagyta, hogy teljesen indokolatlanul napos csibének öltöztessem. A másikat, a rózsaszín pöttyös pulcsit is ráadtam egy liszkai délutánon, még a kapucnit is a fejére húztam, nehogy megfázzon. A szürke alapon rózsaszín feliratos pulcsi akkor volt rajta, amikor először járt, erről megvan a videó, még anya hangját is hallani rajta. A rengeteg kezes-lábas pizsama, a szebbnél szebb kisruhák és szettek, némelyiken még ott a címke, hosszú ujjú pólók, kötött pulcsik, kabátok, mellények, síruhák, kiscsizmák és kiscipők – és egy borzasztóan boldogtalan anya három-négy évnyi szomorúsága.
A jógafilozófia egyik javasolt szociális viselkedési módja az aparigraha, amelyik a birtokvágy és ragaszkodás nélküliséget, a mohóságtól és sóvárgástól való szabadságot, a függéstől való szabadságot tanítja. Vagyis az egyik üzenete: ne harácsolj, ne gyűjtögess, ne légy mohó. Amióta először hallottam erről, tudatosan próbálom visszafogni magam az élet minden olyan területén, ahol hajlamos vagyok túlköltekezésre, halmozásra. A péntek este a padlóra kiterített legalább hat zsáknyi babaruha viszont őszinte és tökéletes tükre volt annak az időszaknak, amikor a lelkem és szellemem a helyéről kibillenve, egy másfajta állapotban kereste a megnyugvást, a boldogságot egy hamis terápiával: vásárlással.
Néhány órával ezelőtt ott volt a nappalim közepén életem egyik legtragikusabb szakasza, egy kétségbeesett, szomorú és magányos, depressziós édesanya minden kétségbeesése, szomorúsága és magánya, pihepuha bodyk és hálózsákok formájában. A kedves emlékek mellett elfogott az akkor érzett szorongás is, hogy mennyire féltem és rettegtem minden naptól, minden pillanattól, hogy milyen végtelenül hitehagyott és gyenge voltam, hogy mennyire nem tudtam, mit kezdjek ezzel az állapottal, az összes váratlanul és gyökeresen megváltozó élethelyzettel,
és mennyire ijesztő, hogy mindezt senki nem vette észre.
Pedig csak gyűltek, csak gyűltek, csak gyűltek a teljesen szükségtelen babaruhák, mintha lehetne boldogságot venni 74-es méretben, folyt ki a lakásból a pamut, a polár, a frottír, miközben semmi másra nem lett volna szükség, csak egy kis figyelemre.
Ahogy viszont egyre jobban lettem, úgy csökkent a ruhák mennyisége is. Az elmúlt 2-3 évben szemmel láthatóan kevesebb lett az új holmi, mert kevesebb lett a keserűség is, mert nincs már szükség pótlékra, birtoklásra, ragaszkodásra. Nem kell a terhes múlt sem, egy része eladásra megy, egy másik része jótékony célra. Egy autónyi használt ruhával együtt egy végleg lezárt életszakaszt is elvitt az unokatesóm. Az az ember, pont az az ember, pont azzal rendeztem, hajtogattam és osztályoztam a kis ruhákat, aki azon a napon, amikor életem legmélyebb pontjára jutottam, ugyanitt volt, ebben a lakásban, és csak hallgatott, figyelt rám, megsimogatott, segített.
Nem kellenek többé haszontalan és felesleges cuccok, nem kell egy századik leggings, egy ezredik farmer. Csak pontosan annyi kell, hogy mindig legyen elég.
A most kezdődő új életben is.
Legutóbbi bejegyzések