Közzétéve: 2019.09.09. | Kőváry Anett
– Arra gondoltam, hogy a kedvenc pöttyös ruhájában temessük el – a mondat végén olyan súly nélkül fújta ki a cigifüstöt, mintha csak a hétfői vacsorához adna ötletet. A nedves avarba pöckölte a csikket, abban a mozdulatban már volt azért fájdalom. Egyszerre akart elgyengülni és erősnek látszani.
– De hát azt mondták, hogy a hamvasztáshoz nem kell ruha, csak egy fehér lepedő – állig húztam magamon a bőrkabát cipzárját, mintha be akarnám fogni a lelkem száját.
– Mindegy. Akkor is behozom. Ha szükség lesz rá, használják, ha nem, nem. Bassza meg a kurva élet – nem kiabált, nem is volt hangos, csak kijelentett. Végignézte közben a BAZ Megyei Kórház udvarán álló, öregedő gesztenyefákat.
– Mennyi idő még? – a kabátom gallérjába dugtam az államat és a számat, mintha nem is én kérdeztem volna.
– Nem tudom. Ők se tudják – bökött fejével az onkológia felé. – Lehet pár nap, lehet néhány hét is. Nem tudom. Nem tudom…
Újabb cigire gyújtott, öt perc alatt már talán a harmadikra. Kivette közben a kocsi csomagtartójából a tejes rekeszt, tele szőlővel.
– Leszedtem mindet, ami a lugason volt. Muskotályos, a kedvence. Vittem be neki, de nem fog ő már enni belőle… úgyhogy mondtam a lányoknak az osztályon, osszák el maguk között. Ez mind megmaradt. Vidd el magatoknak.
– De hát ez rengeteg, apa, nem is eszünk ennyi gyümölcsöt.
– Nem baj. Vidd csak el – már tette is be a másik kocsi csomagtartójába.
– Jól van, ahogy akarod. Mennem kell, vissza kell érnem az oviba.
– Jól van, kislányom. Vigyázz magadra.
– Te is, apa.
Megöleltük egymást, szótlanul indult mindegyikünk a maga kocsijával a maga világába, a maga fájdalmával. Mire a hátsó kijáratnál lévő sorompóhoz értem, már ömlöttek a könnyeim. Egymásnak nem mutattuk, nem mertük, talán nem is akartuk mutatni, mennyire fáj.
Ütemesen táncolt az ablaktörlő a régi kocsim szélvédőjén. Csak most ne robbanjak le, istenem, semmi erőm megint leszabályozott motorral végiggurulni Pestig. Jó, akkor mondjuk, hogy minden rendben, időre odaérek az oviba, együtt gyorsan elmegyünk a zöldségeshez, rakott krumpli lesz a vacsora, egy adagot még ki tudok mosni lefekvés előtt, habár ebben a takony időben nem nagyon fog megszáradni, de ha holnap meghal anya, akkor rögtön kellenek a fekete ruháim, uh, a paróka, nem is beszéltük meg, hogy a parókáival mi legyen, édes istenem, ez nem a valóság, lehetetlen, hát ez anya, anya nem halhat meg, anya csak alszik, most alszik, aztán rájön, hogy meg akar gyógyulni, felébred, és meggyógyul, igen, és ő csinál majd rakott krumplit, mert én nem tudom olyan finoman szaftosra, hogy közben ropogós legyen az alsó réteg, azt csak ő tudja, hát anya nem halhat meg.
De mindegy, elmondom ezt neki, mert csak nem hal meg már holnap, azt mondja apa, az orvosok se tudják, meddig él, ha ezt nem tudják, akkor lehet, hogy azt se tudják, hogy meggyógyulhat, esik megint, milyen gyorsan elkezdett sárgulni minden, mikor először jöttem a kórházba, még zöldek voltak a hegyek, kopottak ugyan, de zöldek, most meg már vannak ott rikító sárga foltok is, voltál már egyszer ilyen beteg ősszel, anya, akkor is meggyógyultál, meggyógyulsz most is, vagy mégis meghalsz? Mi lesz akkor? Jó hát, meghalsz, meghalhatsz, ha akarsz, rendben eltemetünk, szól majd a Bikintől a Közeli helyeken, mennyire imádod, de utána azért mégis élni fogsz, ugye?
Csúszik a rohadt aszfalt, óvatosan, Anett, az kéne még, hogy összetörd magad. Nem, nem kell most a rádió, vagy lehet, hogy kell? Akkor talán másra gondolok majd? Jó, csak az a lényeg, hogy ma még ne halj meg, akkor majd este azt fogom kérni, hogy még holnap se. Vagy lehet, hogy az lenne a jobb, ha meghalnál, anya? Mert fáj már neked itt lenni nagyon, ebben a beteg testben. Nem is azért alszol, hogy erőt gyűjts, hanem mert már menni készülsz. Jó hát, legyen úgy, ahogy neked a legjobb, csak addig még ne hívjon apa, amíg haza nem érek.
Pont egy hét múlva hívott.
De utoljára akkor láttalak. Két éve, azon a sötét, nyirkos, hideg szeptemberi délelőttön.
Legutóbbi bejegyzések