Mozaikcsalád születésnapra

Nagyanyám tortája volt a legjobb a születésnapjaimban. Keserű kakaóporos mázzal vonta be mindkét emeletet, ragacsosan édes vajkrémmel díszítette. Még most is érzem, ahogy serceg a cukor a fogam alatt. Kakaós-kávés krémmel ragasztotta össze a rózsaszínű tésztarétegeket, hogy epres vagy puncsos volt, arra már nem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy kevés lekvárt is tett a krém alá, annak nem örültem annyira. 

Ennyi maradt meg sajnos a születésnapjaimból, meg az, hogy én voltam az undok kis béka, ha valamelyik ajándéknak nem örültem, vagy nem tetszett. Nyilván túléltem valahogy, lett is belőlem viszonylag normális felnőtt és néha egész elviselhető anya is. A lányom születésnapjai viszont – remélem – máshogyan és másmiatt maradnak felejthetetlenek, neki és nekem is.

Nem is azért, mert egy kisebb esküvő kijött volna a legutóbbi (kedd óta tartó és vasárnap véget érő) ünnepségsorozat költségeiből, nem is feltétlenül a kisembernagyságú számlufi miatt, hanem mert észrevétlenül olyan példát mutatott neki a kelekótya mozaikcsaládja, hogy abból aztán egész életében tud táplálkozni. 

Azért lesz emlékezetes számára ez a születésnap, mert előtte muffint sütöttek az apukája feleségével, aztán ünnepeltek az apukája apukájával, majd a születésnapja reggelén kettesben ünnepeltünk itthon, tortát vittünk az oviba, délután pedig együtt köszöntöttük az apukájánál: ott volt az apja, az apja felesége, az apja nagylánya, a nagylány barátja, az apja anyja a férjével, és ott voltam én is. Együtt énekeltünk, együtt voltunk izgatottak, együtt hatódtunk meg, együtt ettünk pogácsát, együtt játszottunk, együtt beszélgettünk, együtt pizzáztunk, és igen, együtt nevettünk. 

Számomra meg azért lesz emlékezetes, mert rájöttem, hogy mégis van családom, talán nem pont olyan módon, ahogy vágytam vagy vágynék rá, de akkor is van. És lesz majd másabb is, amikor az én társam is ott ül az asztalnál, és bármilyen szürreális, a gyerekem apjával borozgat majd. 

Emlékezetes marad nekem azért is, mert a gyerekem el tudta mondani kedvesen, őszintén, hogy bár nagyon szépek az ajándékok, anya, tényleg nagyon szépek, de nem ilyen megoldványosakat szerettem volna. Hát hiába,

ez van, ha apád repülőgépet vezet, anyád meg örül, hogy felcsillan benned a természettudománykhoz való vonzódás legapróbb szikrája, máris látjuk benned a következő Marie Curie-t, vagy a klímaválság megoldóját, kapod is rögtön az otthoni kísérletekhez szükséges szetteket, miközben persze, legszívesebben egy századik babával játszanál.

És bár a szívem szakad meg, közben mégis meghatódom a büszkeségtől, mert elmondta, elmondta őszintén, őszintén mondta el, hogy mit érez, azzal együtt, hogy hálás. Még ha kicsit el is szúrtuk az ajándékozást, így kiderült, hogy mennyire bízik bennem, hogy teljesen természetes számára, hogy őszintén beszélhet velem az érzéseiről.

Mert ezt látja. Hogy apa meg anya bár nem élnek együtt, de ott ülnek mellette a születésnapi asztalnál, ott van apa felesége is, hogy röhögünk, hogy viccelődünk, hogy az egész tök őszinte, nem kamu, kicsit talán még furcsa, de mindenképp békés és vidám. 

Amilyen a gyerekem is. Kicsit szanaszét vagyunk, mégis rendben és nyugalomban. Megbeszéljük, hogy ők mikor utaznak el, hogy a nagylány mikor segít kicsit nekem, hogy apa felesége is szívesen átveszi a lányomat, ha nekem dolgom van. 

Nagyanyám tortája már nincs, nagyobb születésnapom se igazán. De van családom. Most még csak így van családom, de van. A lányom születésnapjára kaptam. 

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry