Repülj, kisfiam!

Közzétéve: 2019.09.01. | Kőváry Anett

Gyógyszereket beraktam, bent van az asztma pipa is, remélem, most nem lesz gond, de amilyen hülye párás idő szokott lenni ott, simán befulladhatok, kulcsok bent vannak, beraktam a sötétkék GANT pólóját is, soha nem szokta itthon hagyni, most valahogy kimaradt, de hát kapkodós volt ez a pakolás. 

Na, indulunk végre, igen, tudom, biztonsági öv, biztonsági bemutató, gurulás, felszállás, telefon repülő üzemmódban. Istenem, hogy megnőtt. Itt vigyorog a telefonom kijelzőjén egy igazi férfi, milyen jóképű, pont, mint az apja. Az a csibész mosolya, a huncutság és az alázat egyszerre a szemében, ugyanígy vigyorgott rám az apja is, hihetetlen, hogy már itt tartunk. Először döbbentem rá, hogy nem kisfiú többé, amikor éreztem a serkenő borostáját a kezem alatt. Túl gyenge volt még a borotváláshoz, de elég erős ahhoz, hogy mutassa a benne zajló változást. Jó, igen, felhajtom a tálcát, elnézést. Nem volt olyan régen, hat éve csak. Emlékszem, ültünk a lyoni ház gyerekszobájában, a falon mindenhol versenyautókról, versenyzőkről készült képek. Mindent el kellett döntenünk egy hétvége alatt. Ő pedig határozottan kiállt a tervei mellett, mint egy igazi férfi. 

• Kisfiam, biztosan ezt akarod? Rengeteg munka, lemondás – próbáltam úgy hatni rá, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire félek. Azt mégsem mondhattam az arcába, hogy akár meg is halhat. 
• Biztosan. Tudom, hogy mennyi áldozatot kell hoznom, de semmi mást nem akarok. Anya, nem tudom elmondani, mit érzek, amikor kint vagyok a pályán. Ahogy felveszem a versenyruhát, ahogy beülök az autóba, a hangok, az illatok, a hangulat, a feszültség, ahogy a fülemben hallom a szívdobogásomat, semmi mást nem akarok csinálni soha. Versenyezni akarok! Bajnok akarok lenni!

Büszkén húzta ki magát. Nekem már akkor bajnok volt. Minden sejtemben remegtem, mert tudtam, hogy onnantól kezdve hivatalosan is az életével játszik, de hogyan mondhattam volna nemet neki? Hogyan akadályozhattam volna meg abban, hogy az álmát élje? Igazságtalan és önző lettem volna, ha áttolom rá a saját szorongásomat. Inkább hagytam. Engedtem. Elengedtem. Újra megsimogattam az arcát, engem is büszkeség öntött el, próbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem sikerült. 

• Akkor menj. Csináld! Élvezd minden percét! Repülj, kisfiam! – nyomtam egy puszit a homlokára.
• Anya, semmi baj nem lesz, hidd el! De csinálsz most egy szendvicset, légyszi? 

Hát hogyne. Még most is látom, ahogy a vágódeszka mellé potyognak a könnyeim.

Hát felnőtt. 

Meg is érkeztünk, nem túl nagy távolság, remélem, hogy nem lesz esős versenye, utálom, bármennyire is próbálja megértetni velem, hogy izgalmas és kiszámíthatatlan, nekem még veszélyesebbé válik az egész a víztől. Jó, hát biztonságos autók ezek, ő is mindig ezt mondja, mennyi pénzt ölnek a fejlesztésekbe, hogy ne essen bajuk a pilótáknak, sokszor pont ezért utálja is a korszakot, amiben versenyez, túlszabályozottnak tartja, milyen szívesen néz archív felvételeket a régi idők versenyeiről,  

De miért vár sofőr és autó a reptéren, miért nem az apja van itt, így beszéltük meg. Vissza se kapcsoltam repülőgép módról a telefonomat, pedig már rég leszálltunk. Micsoda?! Huszonegy nem fogadott hívás, és mi ez a rengeteg üzenet? Mi az isten történik itt? Igen, én vagyok, de maga miért van itt? Sietnie kell velem a pályára. 

Nem. Nem. Nem, nem, nem és nem, nem. Igen, biztosan baleset történt, és akarja, hogy vele legyek, igen, ezért kell sietnünk a pályára, hogy ott lehessek vele a kórházban. Édes istenem, most meg az apja nem veszi fel. Igen, hívlak, ahogy írtad, hívlak, mióta csak leszálltam, de nem veszed fel, senki nem veszi fel a csapatból. Nem, nem nézek rá a hírekre, nem, amíg nem tudom, addig nem is történt semmi, addig úgy történik, ahogy a fejemben van. Kicsúszott, esetleg a gumifalba vágódott, eltörte a lábát, jó hát, ugrott akkor a szeptemberi minivakáció, de legalább kicsit otthon lesz, csinálom majd neki a majonézes uborkás szendvicset. Istenem, érjünk már oda, nem, nem hiszem, hogy ez a valóság, még a repülőn ülök, alszom és rémálmom van, vagy inkább ott ülünk a szobájában a lyoni házban és összebújva alszunk, jaj, kisfiam, mi történt, felhívlak azért, hátha csak félreértés az egész, kicsöng, kicsöng, kicsöng, mindjárt felveszed, ugye, és elmondod, hogy ne is a pályára menjek, hanem a kórházba, már mondod is, hogy melyik kórházba, hoztam neked a sötétkék GANT pólódat, igen, a Le Mans-osat, itt van a táskámban, édes kisfiam, a borostád a kezem alatt, nem, oké, nincs dráma, csak egy baleset, igen, egy baleset, persze, hogy gyorsan oda kell érnem hozzád, hogy vigyázhassak rád, na itt vagyunk végre, atyaúristen, mi ez a feszült hangulat, mi ez a sok villogó, mi ez a gyomorforgató csönd, na itt van apád, végre, álljunk már meg, hogy odamehessek hozzá, nem tudom kinyitni a kisbusz ajtaját, jó, gombnyomásra nyílik, itt van apád, miért könnyes a szeme, nee, nem, nem, nem lehet, nem lehet. Negyven éve élünk együtt, ismerem minden rezdülését, valami nagyon nagy baj van, nagyon nagy baj van, édes istenem, nagyon nagy baj van.

• Ugye, ugye nem?! Mondd, hogy csak egy lábtörés, mondd, hogy mindene eltört, mondd, hogy kómába esett, csak mondd, hogy életben van! Könyörgöm, mondd már! – nem üvöltök, könyörögve esdeklem. 

Apád lehajtja és csóválja a fejét, zokogás rázza, hullanak a könnyei a betonra, ahogy akkor hullottak az én könnyeim a vágódeszkára. 

Már tudom. Érzem.

• Neeem. Nem. Nem. Nem lehet! – térdre rogyok a nedves és hideg betonon, néma zokogás ráz, aztán fülsüketítő ordításban török ki, húsdarálóba tették a szívemet, nem kapok levegőt, kapkodom a pipámért a kistáskámban, vagy talán meg kellene fulladni, hogy veled lehessek, apád lassan felsegít a földről, magához szorít, befújok, kapok végre levegőt, egymást áztatjuk a könnyeinkkel, nem jön más a számra, hol megnyugodva, hol újra őrjöngve, hol zokogva és szipogva ugyanazt a mondatot ismételgetem:
• Repülj, kisfiam!

Anthoine Hubert emlékére.