Közzétéve: 2019.09.01. | Kőváry Anett
Vannak ilyen hétvégék, igen. Van, hogy egymást érik a tragédiák. Jaj, ne is beszéljünk róla – mondod, mintha azzal minden el lenne intézve. De igen, beszélnünk kell róla. Beszélnünk kell róla azért, hogy ne elfojtásokra buzdítsuk egymást, hogy ne szőnyeg alá söpörjük a problémákat, hogy ne tegyünk úgy, mintha az élet csupa jót tartogatna csak, beszélnünk kell róla pont azért, hogy egy kisfiát gyászoló édesapa megértse: nem kell erősnek lennie. Nem kell.
Nincs, nem létezik nagyobb dráma egy szülő számára, mint eltemetni a gyermekét. Hiába ítéljük halálra már rögtön a fogantatása pillanatában, mégis úgy éljük az életünket, mintha ő, legalább ő halhatatlan lenne, mintha születésével megkezdődne az annyira vágyott szebb jövő. Aztán jönnek a hajmeresztően rázós pillanatok: egy félrenyelt alufólia galacsin, egy hatalmas esés a lépcsőről, egy váratlan zebrára lépés, amik végén csak kapkodjuk a levegőt, majd megkönnyebbülten fújunk egy nagyot, mert látjuk a gyereket sírva vagy mosolyogva, de mindenképp élve.
Van, hogy a rázós pillanatok végzetesek. Ne is beszéljünk róla, miért kell mindig a drámával foglalkozni, jaj, nem is gondolok bele – mondod, mintha azzal minden el lenne intézve. De igen, beszélnünk kell róla, pont azért, hogy aki átéli a világ legnagyobb veszteségét, az tudja és megértse végre: nem kell erősnek lennie. És beszélnünk kell róla azért is, pont azért, hogy te, aki talán legyintenél az egészre, ne várj keménységet és erőt attól, aki temetni készül a gyermekét.
Nem kell erősnek lenni. Sőt, gyengének kell lenni, gyászban ideje van gyengének lenni. Annak, aki épp most engedte el a gyereke kezét véglegesen és visszavonhatatlanul, annak sem másnap, sem harmadnap nem kell erősnek lennie, most még nem! Most szabad, most kell gyengének lenni, őrjöngeni kell, sírni és ordítani, kérdőre vonni embert, istent, ilyenkor gyászolni kell, utat kell hagyni a fájdalomnak, egy kicsit bele kell halni, mert másképp az ember később talán soha nem tud megerősödni.
A gyászoló, különösen a gyermekét gyászoló fölött nem lehet ítélkezni. Sem most, sem fél, sem egy, sem három év múlva. Nem kell neki tanácsokat adni. Nem kell megmondani neki, mit tegyen, és legfőképp nem kell elvárni tőle semmit. Főleg azt nem, hogy erős legyen. Hallgatni kell őt, meghallgatni, megkérdezni, mi a jó neki.
Megölelni kell, hagyni, hogy zokogjon, hogy nevessen is, ha úgy van kedve, beszéljen csak, vagy hallgasson épp, szidjon minden örököt és minden halandót, legyen dühös magára, akár a halott gyerekére, a világra, a gyászban minden megengedett, mert a gyász, a gyász majdnem maga az őrület.
Elveszíteni egy alig élt életet, megélni a csöndtől súlyos reggeleket, összeszedni azt a néhány évnyi emléket, eltemetni a jövőt, a terveket, kiszagolni a ruháiból az utolsó babaillatot, megsimogatni a játékot, amit a szőnyegen hagyott, rémálmokból ébredve egy falatot sem enni, minden felelősséget a másikra, aztán magunkra kenni, visszavágyni a múltba, a minden rendben vanba, kapaszkodni fohászkodva az utolsó napba, egyszer a felfoghatatlant is dalba foglalni, a fájdalomtól az árokba fordulni, pánikrohamok között is levegőt venni,
ez a gyász,
és a gyászban előbb gyengének, erősnek majd csak később kell lenni.
Legutóbbi bejegyzések