Közzétéve: 2019.08.31. | Kőváry Anett
Volt egy kétfiókos, hatalmas nagy fa íróasztalunk a nővéremmel közös szobánkban. Öt évvel idősebb nálam, mire kezdtem az iskolát, ő már felsős lett, kellett a szobába az íróasztal. Nagycsoportos lehettem, mikor érdekelni kezdtek a betűk, sötétkék színes ceruzával kanyarítgattam őket otthon. Anyám margarinos párizsis kenyeret csinált uzsonnára, kihűlt erős teát szerettem inni mellé jó cukrosan, citrompótlóval. Szerettem, ahogy a semmiből betűk lettek a kezem alatt, gondosan nagy pocakot rajzoltam a D-nek, kis fejet és megint nagy pocakot a B-nek, az S-sek irányát nem mindig sikerült eltalálni, de szerettem őket vékony és vastag vonallal is, az én betűim voltak, én tettem őket rendszerbe a fejemben, én teremtettem őket később szavakká is a papíron.
Most a lányomat nézem, ahogy hatodik születésnapja előtt ismerkedik a betűkkel, kicsit visszafogottabb szerelemmel, mint amiben én voltam velük, de mindenképp érdeklődve. Egyszerű szavakat már leír és el is olvas, mindig akkor és annyit, amikor és amennyihez kedve van. Nincs ész nélküli itthontanítás, nincs szupergyerekképzés, meg egyelőre amúgy is jobban érdekli a szerelés, a barkácsolás, az időjárás és a számok, mint az, hogy mi a különbség magánhangzó és mássalhangzó között.
Születésnapi meghívóit gyártva mégiscsak leírja magától, nem másolva, fejből, hogy „kedves”, csupa nagy betűvel. Nézem, ahogy kanyarítja a betűket, ahogy büszke arcpírrel mosolyog rájuk, látom rajta, hogy boldogsággal tölti el, ahogy életre kel kezében a katicás grafit, hallgatom, ahogy félhangosan betűzve próbálja elolvasni a termékek nevét a boltban, tanulja a világot, pedig pár éve még azt se tudta magáról, hogy itt van, hogy a világon van.
Szeptember jön, kis újév, új kis kezdet, sokaknak iskolakezdés, de mindenképp mögöttünk van egy év, valahogy szinte kötelező ilyenkor az anyáknak az égbe sóhajtaniuk, mikor nőtt meg így a gyerek.
Akkor, amikor a századik éjszakát töltötted mellette ébren. Amikor napirendet kialakítva vitted délelőtti és délutáni levegőzésre esőben, szélben, napsütésben, toltad a babakocsit ébren vagy épp szundikálva. Amikor aludtál egy szemhunyásnyit a piros lámpánál. Amikor egyetemi tanulmányokat folytattál a hozzátáplálásról. Amikor megtanultad megkülönböztetni az egyes sírásait. Amikor először vágtad le a körmét remegő gyomorral, és amikor másodszor, akkor már remegő kezekkel is. Amikor feltakarítottad utána az első habos fosást. Amikor beletörődtél, hogy márpedig egy darabig játszótérre kell járnod. Amikor főzés közben magadra kötötted, vagy a szemed sarkából figyelted, nehogy bajba sodorja magát.
Amikor titokban összeomlottál a fürdőszobában, de az etetési idő miatt összeszetted magad. Amikor hallgattál az ösztöneidre. Amikor már ismerted minden rezdülését. Amikor először hallottad a nevetését. Amikor először megszólalt. Amikor először érezted a kis foga szúrását az ujjad alatt. Amikor hirtelen fogorvos is lett belőled, mert a körülmények megkövetelték. Amikor szobatiszta lett. Amikor bölcsis. Amikor ovis.
Akkor nőtt meg, amikor vasárnap volt. Aztán amikor kedd. Minden hétfőn, szerdán, csütörtökön, pénteken is nőtt egy kicsit. Szombaton még többet. Minden kanál húslevessel, minden elrontott főzelékkel, minden sétával, minden megnézett mesével, minden beszélgetéssel, minden öleléssel és hajmosással, minden, az út szélén talált csigával, a futóbiciklivel, minden veszekedéssel és persze minden kibéküléssel, minden karácsonyi fotózással, minden szülinapi tortával, minden unalmas őszvégi délutánnal, minden búcsúzással, minden reggeli összebújással, minden közös tornázással, minden hintázással, minden szivárványkereséssel és virágszedéssel, minden földrengető égzengéssel, minden nyári viharral, minden kiköpött dinnyemaggal, minden keserű csalódással, minden csatájával a világgal, minden kérdésével és minden válaszával, minden tiszta hangjával, bizonyosságával és bizonytalanságával nőtt, csak egyre nőtt, hogy most hegyes grafitceruzával papírra karcolja a legszebb csacska S betűt.
Legutóbbi bejegyzések