Drágább az amazonasi őserdő, mint a Zöldlomb utcai család élete?

Megindító, elgondolkodtató, ijesztő és szomorú egyszerre mindaz, ami az amazonasi esőerdővel történik. Sok cikket, posztot, kommentet olvastam a témában, látom ismerőseimet különböző környezetvédő és egyéb civil alapítványoknak adományozni, közben viszont nem hagy nyugodni a kérdés: hogyan akarunk megmenteni egy tőlünk több ezer kilométerre lángoló földdarabot, ha azt sem vesszük észre, hogy a szomszéd házban egy férfi a családja kiirtására készül?

Lassan húsz éve, hogy elkezdtem hírekkel foglalkozni, sajnos pontosan tudom, hogy a “három holttestet találtak” kezdetű hírek általában családi tragédiáról szólnak. Ahogy a múlt heti, budai dráma esetében is. Egy 35 éves férfi megölte az élettársát, négyéves gyereküket, majd magát is. Szerencsétlen nő többször is kért segítséget a rendőrségtől, de nem vették komolyan: egyszer kimentek, mégsem történt semmi, aztán már ki se vonultak, fegyelmi is indult emiatt. Amikor végül a szomszéd hívta őket, már késő volt. 

“Megint az a hisztérika a Zöldlomb utcából” – el tudom képzelni, ahogy elintézték egymás között a halálra rémült nő hívását. Közben ki tudja, hányszor kellett megvédenie magát és a gyerekét is a fenyegető férfitól, hány rémálomba fulladó éjszakát élhetett túl, milyen rettegés uralkodhatott el rajta akkor is, mikor segítséget remélve a rendőrséghez fordult. Ismerem a bántalmazó kapcsolatok lélektanát, tudom, hogy a bántalmazott mennyire szégyell és mennyire fél segítséget kérni, ezt tudván nem is akarom elképzelni azt a fenyegetettséget, amit ez a nő és anya érezhetett, amikor elkeseredettségében többször is a rendőrséghez fordult. 

De hiába, senki sem segített neki.

Nem mondom, hogy a Föld másik felén lángoló esőerdő védelme nem fontos, hogy is mondhatnám, hiszen imádom az otthonunkat, mármint a bolygót, vigyázok is rá, ahogyan tudok, lassan két éve nem eszem állatot, a gyerekemet is a természet tiszteletére nevelek; de akármilyen idealista is vagyok, nem tudok hinni egy ilyen célban addig, amíg tőlünk néhány háztömbnyire simán kiirthat egy családot egy ideggyenge pszichopata. Merek, tudok, szeretek is nagyot álmodni, hiszem, hogy ez visz előre, ahogy viszont azt is vallom, hogy minden, az emberiséget, a világot érintő jelentős fejlődés saját magunkban kezdődik. 

Lehet persze lázasan és teljes képernyős környezetvédőként dollárt kalapolni a bolygó tüdejének megmentésére, de még fontosabbnak tartom előbb saját magunkon segíteni. Mondjuk felfedezni, ha indulatkezelési problémáink vannak. Ha felfedeztük, akkor dolgozni rajta. Mondjuk nem bántalmazni sem magunkat, sem hozzátartozóinkat semmilyen módon: sem elhanyagolással, sem érzelmi- vagy pszichoterrorral, és főleg nem fizikálisan. 

Ha ez megvan, akkor mindezekre buzdítani a környezetünkben lévőket. A lobbanékony havert arra, hogy ne nyúljon a nőhöz akkor sem, ha az idegein táncol és provokálja. A kimerült, tehetetlen, elcsigázott anyukát arra, hogy még csak meg se szorítsa a gyerek csuklóját, ne is üssön se a fenekére, se a kezére. Az okostojás nagymamát arra, hogy ne zsarolja a gyereket a pusziért. A teljesítményorientált barátnőt arra, hogy még csak véletlenül se hülyézze le a saját gyerekét, amiért nem olyan jó tanuló, mint ahogy azt várná tőle. A mártíranyát, hogy ne mérgezze tovább a környezetét azzal, hogy őt már senki se veszi emberszámba, meg jobb lenne mindenkinek, ha meghalna. Az elfoglalt topmenedzser legjobb barátot, aki érdeklődés helyett egy hétfői tízezressel gondoskodik kamasz fiáról. 

Mert van más módszer. Mindig van más út.

Például nem kétpofára zabálni a húst a hét minden napján, minden étkezéshez, hanem tudatosan tartani legalább húsmentes napokat, ha már lejönni nem sikerül róla. Vagy nem vásárolni ész nélkül a tök felesleges cipőket, a polcon hagyni a pálmaolaj felhasználásával készült, és állatokon tesztelt termékeket. Válogatva gyűjteni a szemetet, nem a kukába dobni a lemerült elemeket, a lejárt gyógyszereket.

Sajnos már szinte általános hangosan és caps lockkal kommentelve fejeket követelni a lángoló esőerdők miatt. Szinte már trendi vérdíjat követelni a kutyáját halálra kínzó nő fejére. Érthető és már-már kötelező a kifakadás a hanyag rendőri ügyeletesre, aki talán megmenthette volna egy család életét.

De mikor kritizáljuk meg ugyanilyen határozottan és harciasan saját magunkat? Mikor gyűjtünk aláírást önnön kicsinyességünk és barbárságunk ellen? Mikor állunk ki ugyanilyen rendíthetetlenül a szomszédban sikítozó nőért? Vagy könnyebb inkább A függönyt behúzva felhangosítani a CNN-en a legfrissebb brazíliai tudósítást? Könnyebb, hiszen egyik se a mi dolgunk, végül is – az egyik túl közel van, a másik túl messze ahhoz, hogy foglalkozzunk vele.

Közben viszont az igazság az, hogy nemcsak az amazonasi őserdőben kellene eloltani a tüzet, hanem magunkban is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s