Ki a jó anya?

Közzétéve: 2019.08.21. | Kőváry Anett

Egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy folyamatosan használom az agyamat. Nem mindig és nem feltétlenül hasznos dolgokra, például előszeretettel kattogok témákon, állandóan és megállás nélkül. Anyává válásommal ez csak erősödött, kifejezetten kimerítően tudok például agyalni azon, vajon jó anya vagyok-e. Augusztus 20-a alkalmából hosszú órákat töltöttem azzal, hogy megtaláljam a választ a kérdésre, de se jóanyaság tesztet, se jóanyaság receptet nem találtam a neten, az agyam viszont nem állt le.

Eleve hülyeség ugye, hát ki mondja meg, jó anya vagyok-e, és ki mondja meg, hogy ki a jó anya. Lehetetlen a jóanya sablont elkészíteni, majd a nyárvégi akciós cuccok között árulni, mert semmi garancia nincs rá, hogy minden potenciális vásárlóra passzolni fog. 

Lehetne mondjuk jóanyaság-mérőt készíteni, de azon meg milyen szempontok lennének: gyerekek száma, egy napra jutó kiabalások mennyisége, heti főtt ételekből mennyi van, közös nevetések intenzitása? Megint hülyeség, hiszen nem kevésbé anya az, aki egy gyereket nevel, vagy az, aki szeret pizzát rendelni vacsorára. 

Kell egyáltalán foglalkozni azzal, milyen a jó anya? Lehet-e megbélyegzés nélkül néznünk egymásra? És kell-e szemet hunynunk, ha valaki szemmel láthatóan elhanyagolja, lelkileg vagy testileg bántalmazza a gyerekét? Ezek alapján mondhatjuk, hogy jó anya az, aki nem bántja a gyerekét. De vajon ha valaki nem rossz, akkor abból tényleg egyenesen következik, hogy jó? 

Sokszor tartom magam kifejezetten rossz anyának. Olyan dolgok miatt, hogy viszonylag nagy természetességgel használok csúnyának tartott kifejezéseket a gyerekem elől, habár tőle még nem igazán, vagy csak nagyon ritkán hallottam vissza ilyesmit, máshonnan se jelezték, hogy bazmegolna. Aztán azért is, hogy nem töltök vele elég minőségi időt, hogy túl sokat dolgozom, hogy nem igazán sütök és nem kézműveskedem. Meg azért is, mert vannak esték, amikor nincs erőm mesét olvasni, és délutánok, amiket hosszú mesék bámulásával töltünk. Néha kiabálok és türelmetlen vagyok vele. 

Aztán hallok történeteket elhagyott, félig elárvult gyerekekről. Akiknek megmondta az anyja, hogy gyűlöli, meg különben is, minek jött világra. Szülőkről, akik közlik a fiukkal, ők nem ilyen gyereket akartak, kár, hogy megszületett. Történeteket gyerekekről, akiket soha nem dicsértek meg, akiket soha nem rajongtak körbe, akiktől soha nem ájultak el a szüleik. Nem valamilyen tettüktől, eredményüktől vagy képességüktől, hanem csak úgy, a létezésüktől. És akkor hirtelen nem érzem magam annyira rossz anyának. 

Azt gondolom, a jó szülő ismérve, hogy csodának látja a gyerekét, annak minden erényével és hibájával együtt. A jó anya nem saját-, vagy szülőtársa kicsi mását látja a gyerekében, hanem egy önálló személyiséget, az univerzum egyik aprócska leképezését, egy fantasztikus teremtményt, aki minden jó és rossz tulajdonságával együtt egy komplex egész, aki nem hasonlítható senkihez és semmihez, mert egyetlen egy van belőle az egész mindenségben. 

Azt hiszem, a jó anya nem az, aki soha vagy mindig, aki kivéve vagy állandóan, aki egyszer sem, vagy minden alkalommal. A jó anya az, aki a megismételhetetlen fantasztikumot látja a gyermekében, és képes arra, hogy – keretek között tartva persze – hagyja önmagának lenni. A jó anya végtelenül hálás azért, hogy vezetheti az ártatlan kis lelket a világban, de ezzel az érzéssel együtt megfér szívében időnként a düh, a harag, az elkeseredettség, lehet fáradt és kimerült, mert – sokszor leírtam már -, a jó anya nem tökéletes, csak igazi. És hálás még akkor is, ha a gyereke a keményebb diók közé tartozik, hiszen a kemény dióval csak az erős marok bír el. 

Nehéz nem a saját ízlésünkre formálni a gyerekünket, hiszen minden adottságunk megvan hozzá, hogy befolyásoljuk az érdeklődését, hogy mi rakjuk össze a ruhatárát, hogy mi döntsük el, milyen könyveket olvasson, miközben lehet, hogy semmi köze ahhoz, amit a polcára, a szekrényébe, vagyis végtére az agyába, a szívébe próbálunk tenni. Elfogadni, hogy ő nem mi vagyunk kicsiben, elfogadni az önálló létezését és individuumát, nem ráerőszakolni semmit, ami valójában nem ő – sokkal inkább ebben érzem a jó anyaság titkát, mintsem a hétvégére besűrített programok, az elkészített sütik vagy az elolvasott mesék számában. 

Ha igazi csodának látjuk őt, és tudunk vele mi magunk is igazinak lenni, valami ilyesmi lehet a jó anyaság.