A szülőnek is jár a szabadság

Elképesztő vagány kezdeményezéssel segítik a szülőket Szolnokon: havonta egyszer, pénteken éjszakai oviba vihetik a gyerekeket, akiket izgalmas, tematikus programokkal szórakoztatnak a pedagógusok. Meg is kérdeztek egy szülőt, mivel tölti a gyerekmentes éjszakáját, ő pedig szinte könnyező szemmel vallott hajmeresztő tervéről, végre alszik egy nagyot. A kommentszekció közben felnyitja a szememet, miért is van a 30-40-es korosztályban ennyi válás, ennyi önmagát kereső, tébláboló félfelnőtt, hát pont a vaskalapos, kockafejű, csőlátású bezzeganyáktól, akik legszívesebben kerékbe törnék a gyereknélküli éjszakára vágyó felnőtteket, hiszen ők ilyet soha, még csak gondolatban sem!

Csak mert ők nem tehették meg, csak mert sosem merték megtenni, akkor szenvedjen más is a gyereknevelés problémáival, terheivel együtt. Igaz is, ha ő meg tudta tenni, ha ő nem vágyott másra, ha ő csak a családdal akarta tölteni a hétvégét, akkor máglyára azzal, aki másra vágyik. 

Ellenérv és kritika az is, hogy a gyereknek elég 8-9 óra az oviban, de ott durrant el igazán az agyam, amikor az ősanyák ősanyája megjegyzi, hogy azzal a gyerekkel baj van, aki nem akar az ovi végén hazamenni. A mi ovinkban akkor ezek szerint szinte az összes gyerekkel baj van, mert rendszeres jelenség, hogy reggelente boldogan maradnak ott, délutánonként pedig mindig kérnek még egy kis időt, hogy játszhassanak a többiekkel, mielőtt hazaindulnak. És van, hogy a lányom ennek hangot is ad, „na, anya…miért jöttél ilyen korán?!” mondattal. 

Írják, hogy szegény óvónők, kisemmizik őket, igenis ők is szeretnének a családjukkal lenni, miért kell szenvedniük, hogy várhatja el tőlük bárki, hgoy még pénteken éjjel is. Elképzelhetetlen, tényleg lehetetlen, hogy vannak pedagógusok, akik imádják a munkájukat? Annyira, hogy két-háromhavonta egy péntek éjszakát is képesek gyerekekkel tölteni? Hogy számukra az indiánéjszaka ugyanolyan kaland, mint a gyerekeknek? És az nem lehet, hogy esetleg vannak óvónők, akik szívesen segítenek másoknak, akik boldogan vigyáznak 10-15 gyerekre, biztosítva ezzel 20-30 felnőtt nyugodt pihenését, kikapcsolódását? Biztos, hogy mindenkinek nyűg a munka, nyűg jónak lenni és segíteni?

A legnépszerűbb, egyben legnevetségesebb, de a legbosszantóbb is az okoskodás arról, hogy minek annak gyerek, akinek a bulizás fontosabb, mint a családdal együtt töltött idő, meg aki gyereket vállal, az ne akarjon gyerekmentes lenni, és persze a nekem mindig a gyerek volt az első, mindent megtettem érte. 

Köszönjük szépen az összes véranyának, akik életen át tartó mártírkodással, az érzelmek, vágyak, szükségletek állandó és élethosszra szóló elfojtásával, megtagadásával olyan mintát mutattak generációmnak, melynek eredménye szorongó, önbizalomhiányos, kishitű, bizalmatlan, lelkileg instabil, szeretethiányos, érzelmileg impotens nemzedék lett. 

Pontosan emiatt tanulunk fél életen át nemet mondani, harmincas éveink közepére jövünk rá, hogy szabad dühösnek lenni, hogy elrontani nem dráma, hogy megengedett mást akarni, hogy lehet szabadságra vágyni, hogy szülőként is lehet nőnek és férfinak, egészségesen önzőnek maradni. Jó esetben terápia vagy bölcs barátok, egy gyerekként jól szeretett társ segítségével negyvenéves fejjel felfogjuk, hogy habár az apánk soha nem volt kíváncsi ránk, attól még értékesek vagyunk, és élhetünk normális párkapcsolatban, és hogy nem kell anyaként a vasárnap délutánokat a vasalóállvány mögött töltenünk csak azért, mert anyánk így csinálta. 

Köszönjük, hogy a legszükségtelenebb áldozatot is meghozták értünk, azt meg pláne, hogy ezt minden adandó alkalommal a fülünkbe suttogták, mióta megszülettünk – klassz évtizedeket fájó lelkifurdalással leélni. Mert ugye jaj, szegény anyánk ki se jött a konyhából, meg velünk a hátán járt kapálni a földekre, és mert ő mindig is és minden körülmények között is. Talán jobb lett volna ehelyett megtanítani minket a problémák kezelésére, nem pedig szőnyeg alá söpörni mindent, ami megoldandó, vagy arra, hogy a konfliktus velejárója a fejlődésnek. Az állandó munkától elfáradt türelmetlenség helyett megkérdezhette volna valaki, milyennek látjuk a világot, monoton jóéjszakát helyett kívánhattak volna sok valóra váltandó álmot. 

Jobb lett volna, ha inkább egy-egy éjszakát mi is otthonról távol töltünk, jobb lett volna, ha hetente kevesebb napon, de azokon minket, a gyereket, az embert, a jövőt látták volna a szüleink bennünk, és nem csak a kötelességet. 

Igenis, adja éjszakai oviba a gyerekét, aki csak tudja! És ne mentegetőzzön, hogy mert nincs nagyszülő, mert nincs segítség, nem kell! Adja be, legyen egy éjszakára önmaga, bulizzon, ha ahhoz van kedve, randizzon, szexeljen, táncoljon az esőben, vagy csak nézzen végig egy sorozatot, aludjon egy nagyot, legyen végre az, aki szeretne lenni, egy éjszakára, szabadon.

Mert mindenkinek jár a szabadság, ha csak havonta egy éjszakára is, igen, még a szülőnek is. Mert csak szabad szülőnek lehet szabad gyereke – és a mi szüleink nem voltak szabadok.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry